Sóhajtottam egyet, majd belerúgtam ismét a
kavicsomba. Útközben találtam és már vagy úgy öt perce azzal szórakoztattam
magam, hogy azzal fociztam. Már két napja gyalogoltunk. Oké, nem vártam sokat
egy C-osztályú küldetéstől, de akkor is, messze volt és unalmas. Miután
átléptük a Tűz Országának határát, Fűrejtek területén haladtunk át. Hát, nem
volt valami nagy durranás. Ugyanaz volt ott, mint Konohában, csak kisebb
verzióban és kevesebb emberrel. A nevét sem értettem pontosan, ugyanis bokáig
ért a fű, meg senkit nem láttam fű technikákat használni. Mondjuk mi sem
gyújtogattunk, hogy azt mondhassuk, hogy „Tűz Országa”, de nálunk javarészt
tűzalapú technikákat használtak. Jó példa volt rá a klánom, ahol a Sharingan
mellett a tüzet használtuk.
A másik amire felfigyeltem, hogy nagyon változatos a
terület. Míg minket erdő vesz körül, addig egyre kevesebb fával találkoztam,
ahogy haladtunk. Sőt, ahogy közeledtünk a célunk felé, a fű is megritkult.
Tudtam, hogy Iwagakure a Sziklák országában fekszik, de olyan szürreális volt
az, hogy se fa, se fű. Nem azt szoktam meg. Azt sem tudtam, hogy az ottani
gyerekek hova bújnak egy melegebb napon. Min gyakorolták egyáltalán a
chakrakontrolt? Vagy a kemény földön fekszenek a puha fű helyett?
– Sensei, mikor érünk már oda? – nyögött egy
hatalmasat Waki. – Vízhólyag nőtt a sarkamra…
– Az előbb mondtam, hogy körülbelül egy nap –
felelte egész türelmesen tanárunk.
– Éhes vagyok… - folytatta a panaszkodást a szőke.
– Yamanaka, bedoblak a mellettünk elterülő
szakadékba! – mordult fel Naoki.
Csak sóhajtottam egyet. A fiúk annyira éretlenek. Mi
lányok jobban viseljük a környezet változást, bár igaz, köztünk is akadnak
nyavalygó idióták. Én ritkán panaszkodtam. Oké, azért nekem is vannak jobb
napjaim, és én sem élveztem jobban a küldetést, mégsem nyögtem be minden ötödik
percben. Igazából semmi értelme nem lett volna. Ugyanaz lett volna a válasz…
Emlékszem, majd kiugrottam a bőrömből, amikor Itachi
és Shisui hazatértek első küldetésükről. Jobban belegondolva, én izgatottabb
voltam, mint Ők. Alig vártam, hogy meséljenek, de mindketten azt mondták,
unalmas volt. Nem akartam elhinni, hogy egy utazás unalmas lehet, hisz a falun
kívül vannak, új tájakat láthatnak és küldetést teljesítenek… Ám így, hogy én
is belekerültem, tényleg nem volt szuper. Még csak úgy beszélgetni sem tudtunk,
hogy elüssük az időt. Naoki nem beszélt, Waki meg csak hülyeségeket. Az első
nap Ritsuki úr sokat mesélt, de aztán gondolom megunta, mert azóta alig
hallottam megszólalni. Hát igen, nem csak minket untatott a küldetés.
– Itt letáborozunk! – állt meg hirtelen a sensei.
Nagyokat pislogva fordultam meg, majd körülnéztem.
Egy kopár terület, meg néhány barlang. Az égre pillantottam és megnéztem a Nap
állását. Igaz, már lemenőben volt, de még pár órát biztos világosnak kellett
lennie. Mondjuk June-sensei jócskán sötétedés előtt megállt és kijelölt
bizonyos helyeket, ahol lepihenhettünk. Mire végeztünk, addigra nagyjából be is
sötétedett. Ám ekkor még a szokásosnál is korábbnak tűnt…
– Végre! Aszittem már sosem pihenünk – nyögött egyet
Waki, majd nyújtózkodott.
– Hova állítsuk a sátrakat? – pillantott a senseire
Naoki.
– A barlangban éjszakázunk! – mutatott az irányába. –
Nem tűnik mélynek, de legalább sátrat nem kell húznunk.
– De sensei… - léptem közelebb. – Ha nem is állítunk
sátrat, miért állunk meg ilyen hamar? – pislogtam kíváncsian.
– Ha tovább megyünk, hamar egy teljesen puszta
területen találjuk magunkat. Nincs semmi, ami elrejtsen minket, akkor szabad
préda vagyunk bárkinek. Ezen a helyen még vannak barlangok, amikben
meghúzhatjuk magunkat – felelte türelmesen tanárunk.
– De ugyanezzel a lendülettel, bárki más is bejöhet,
oszt’ vót’ csapat, nincs csapat – mosolygott derűsen Waki.
– Kevés az esélye, hogy más is barlangban akarná
meghúzni magát. Úton állók, ninják, általában képzettebbek, mint ti, nem
szorulnak egy barlang védelmére – tette keresztbe a kezeit a sensei. – Mozgás,
csapat!
Egy kicsit biccentettem, majd elindultam a barlang
felé. Nem volt túl messze, de épp elég távol volt ahhoz, hogy ha valaki nem
keresi, ne is találja meg. Segített az is, hogy csak bizonyos szögben lehetett
látni, mert néhány szikla kitakarta. June-sensei ügyelt arra, hogy valamicskét
biztonságba legyünk. Azért, ha a sensei magában lett volna, biztos nem ügyel
ennyire ezekre… Bár jobban belegondolva, ha nélkülünk jön, már meg is érkezik.
A barlang picit nyirkos volt, de zárt, így nem
kellett aggódnunk a széltől, illetve esőtől. Továbbá nem volt mély, így nem is
lehetett eltévedni benne. A fiúk tüzet raktak, én pedig neki láttam a sensei
által szerzett halak sütögetésének. Nem volt túl friss, napközben „horgászták”
Naokival – ami abból állt, hogy Naoki vizslatta a vizet a Byakugannal, ahol
pedig halat talált, onnan a sensei kiemelt valami víztípusú jutsuval -, de nem
volt túl meleg, sőt, kifejezetten hideg volt, így nem romlott meg.
Anya már nagyon korán befogott minket a házimunkába.
Egyszerűbb ételeket már hat évesen eltudtunk készíteni. Persze a sütőt sosem
használhattuk! Viszont amikor ninják lettünk, akkor megtanított minket a tűz
felett megsütni a napi betevőt. Így már nem is volt akkora probléma számomra a
küldetésen sütögetni. Mondjuk nem mondom, hogy tökéletes lett, de… Hát na.
Ettem már rosszabbat is.
– Ki kezdi ma az őrködést? – dőlt hátra Waki és
körmével valamit próbált kipiszkálni fogai közül. Fúj…
– Naokira gondoltam – biccentett a sensei. – Utána Kaori,
végül pedig te. Probléma?
– Tőlem – vont vállat Naoki.
– Nincs kifogásom – bólintottam.
A sensei végignézett rajtunk, majd felállt és kiment
a barlangból. Szinte biztos voltam benne, hogy vízért ment. Legalábbis addig,
amíg meg nem pillantottam magam mellett a teli flakont.
XxXxX
Eltelt nagyjából egy óra, de a sensei nem tért
vissza. Így hát úgy döntöttünk, megkezdjük az őrködést és nyugovóra térünk.
Waki és én is hamar kidőltünk, Naoki pedig három órát hagyott pihenni. Ezután
én következtem. Az őrködés unalmas volt. Az esetek nagy részében nem történt
semmi. Mondjuk nem mintha éjjeli izgalomra vágytam volna. Ennek örültem, hogy
unalmas. Ez azt jelentette, hogy nincs veszély és nincs baj. Teljesen más a
reakcióideje egy olyan embernek, aki álmából riad, mint annak, aki amúgy is
ébren van.
Már közeledtem az őrködés végéhez, amikor létek
hangjára lettem figyelmes. Azonnal előkaptam egy kunait és szorosan rámarkoltam.
Gombóc keletkezett a torkomban, és igyekeztem megőrizni a hidegvérem. Meg
kellett védenem a csapatom, na meg Ritsuki urat.
– Csak én vagyok, Kaori.
Megkönnyebbülten eresztettem le a karjaim és
visszaültem. A sensei… Sosem örültem neki még ennyire. A sensei úgy próbálta
bebizonyítani, hogy Ő az – ha leszakadt -, hogy a nevünkön szólított minket. Az
ellenség kevés eséllyel szólít minket a nevünkön… Hisz Ők nem tudják azt.
– Merre voltál, sensei? – pillantottam fel.
– Kicsit körülnéztem odakint – ült le az egyik
sarokba. – Valami gond az őrködés alatt?
– Negatív. Minden jól ment – bólintottam engedelmesen.
Kicsit ismét megszorítottam a késemet. Elém került
Itachi arca és a könnyes vörös szemek. Olyan félvállról vettem az egész
őrködést. Ám ha belegondolunk… Ez a vesztünket is jelenthette volna. Egy C-osztályú
küldetés is lehet halálos. Ekkor már ott volt a sensei, aki szintén figyelt, de…
A hirtelen felismerés rettenetes volt. Belegondolni, hogy akár mi is járhatunk
így…
Az égre pillantottam és a Holdat kezdtem nézni. Nem
volt Sharinganom, kiszolgáltatott voltam a genjutsu ellen. Ám egy dolgot
tudtam. Mégpedig azt, hogy nem akarok úgy járni, mint Itachi. Nem engedhettem,
hogy halállal végződjön ez az egész. Amikor megkaptuk a küldetést, még nem
értettem. A barátom világosított fel, hogy egy ilyen küldetés is halálos lehet.
XxXxX
Megigazítottam magamon a sálamat. Hideg szellő
söpört végig úton, s hűtötte az amúgy is hűvös levegőt. Már csak olyan fél
napra lehettünk a falutól, bár nehezen haladtunk, mivel a hideg és a párás
levegő nagyon hátráltatott minket. Ritsuki úr nyelve viszont megeredt,
egyfolytában történeteket mesélt a kalandjairól. Nem értettem az öreget, hisz
egyszer csöndben volt, máskor meg annyit beszélt, mint mi négyen – ha nem
többet.
Már egy jó ideje egy baromi sík terepen haladtunk,
amikor is a sensei hirtelen megállt. Először az égre néztem, de még a
naplemente messze volt, enni pedig nemrég ettünk, pihenni meg nem álltunk meg.
Valami baj volt. Ösztönből a kunai tartóm felé nyúltam és nézelődtem. Nem
kellettek ide szavak. A sensei testtartása mindent elárult.
– Kettes csapat, fegyvert elő! – kiáltott fel
hirtelen a sensei.
Több se kellett nekem, már húztam is elő a kunaiokat
és shurikeneket, Naoki „beüzemelte” a Byakugant, Waki pedig szintén kunai után
kapott. Aztán vártunk. Kicsit közelebb csúsztam Ritsuki úrhoz, hogy ha kell,
azonnal támadhassak és ezzel védhessek. Még ha mezei útonállók is, akkor is
óvatosnak kellett lennem.
Egy C-osztályú
küldetés volt… Csak egy kereskedőt kísértünk, mégis… Mégis meghaltak!
Itachi hangja újra és újra ismétlődött.
Megijesztett. Próbáltam erős maradni, ennek ellenére egyre jobban reszkettem.
Sehol senki, mégis… Úgy éreztem magam, mint akit ezren figyelnek.
– Balról! – rikkantott Naoki, mire mind felkaptuk a
tekintetünket.
June-sensei elénk ugrott, mi körülvettük Ritsuki
urat, és hirtelen egy tompa puffanást hallottam, majd már csak a füstre lettem
figyelmes, mely pillanatok alatt körülvett minket. A szívem hevesen vert és
erősebben markoltam a kunaiom. Amúgy is köd volt, a füst pedig mégjobban
elvakított. Csakis a többi érzékszervemre számíthattam, leginkább a hallásomra.
A fiúk két-három méterre állhattak tőlem, hacsak nem mozdultak el azóta.
Mondjuk, csak nem futhattam oda hozzájuk… Leginkább Waki miatt aggódtam, Ő volt
közülünk egyedül gyökér a taijutsuhoz. Tudtam, ha Őt támadják, akkor neki, na
meg Ritsuki úrnak is vége… Naoki pedig még jó helyzetben is volt. A Byakugannal
átláthatott a füstön, a taijutsu meg egyenesen a specialitása volt. Ami miatt
még aggódtam, az a genjutsu volt. Mondjuk reméltem, hogy Waki vagy June-sensei
szól, ha az illúzió legkisebb gyanúja is fölmerül.
A genin vizsga után apával, illetve a bátyáimmal is
gyakoroltam, hogy hogyan kezeljem a hasonló helyzeteket. Nos, nem voltam a
legjobb, de annyit haladtam, hogy nagyjából be tudtam tájolni a helyzetem és
nem mentem neki a gereblyének. Ám az ismeretlen terep más, mint az udvarunk. Ráadásul
a genjutsuval sem bírtam továbbra sem. Mindenhonnan azt hallottam, hogy
ébresszem fel a Sharinganom és akkor… De nem ment. Nem ment csettintésre. Nekem
nem ment úgy, mint Itachinak vagy Shisuinak.
Hirtelen egy kiáltást hallottam, majd kunaiok
csattanását, ezután fuldokló hörgést, egy nyögést végül tompa puffanást. Valaki
elesett és… Haldoklott. Még szorosabban markoltam a kunait és még az előbbinél
is jobban remegtem. Valaki haldoklott. Mellettem. A nyögés pedig egy ismerőstől
származott. A hangja…
– Yamanaka? – kiáltott Naoki. – Yamanaka, mi
történt?
A szívem a torkomban dobogott. Waki nem válaszolt.
Az egyik társam kiütötték és… És szinte biztos voltam benne, hogy haldoklik.
Nyöszörögtem. Nem akartam.
– Naoki! – kiáltottam fel még számomra is meglepő
vékony hangon. – Mi tötént?
Válasz helyett azonban csak nyöszörgést hallottam,
majd újabb puffanást.
– Naoki! – kiáltottam a nevét, de nem jött válasz.
Szemeim könnybe lábadtak, és olyan félelem fogott
el, mint még soha. Féltettem az életemet. Nem akartam meghalni, még gyerek
voltam… Még előttem állt az élet. Féltettem a csapatom… Féltettem Ritsuki urat.
Egyszerűen csak elakartam bújni valaki erősebb mögé, hogy megvédjen. Én
képtelen volam…
– Naoki! Waki! – kiabáltam kétségbeesetten. – June-sensei!
Valaki!
Lépkedni kezdtem és azt hitegettem, hogy így az
ellenség nem talál meg… Hogy így kijutok és megmenekülök. Forgolódtam, kerestem
a menekülési útvonalat, amikor is valami megcsörrent a talpam alatt. Lenéztem
és egy kunai feküdt ott. Lehajoltam, hogy megnézzem és észrevettem a belevésett
W betűt. Azonnal tudtam, hogy Wakié. Ekkor magam elé pillantottam és a füstön
keresztül vértócsát láttam… és egy kezet.
– Waki… - nyöszörögtem.
Lábaim nem bírtak el többé, térdre rogytam.
Reszkettem és nem mertem közelebb menni. A csapattársam… az egyik barátom
valószínűleg meghalt. Kibuggyantak a könnyeim és lehunytam a szemeim. Egy kis
szaros voltam, nem ninjának való. Nem érdemeltem meg a fejpántomat.
Egy C-osztályú
küldetés volt… Csak egy kereskedőt kísértünk, mégis… Mégis meghaltak!
A nadrágomba markoltam, ahogy meghallottam Itachi
szavait. Nem akartam, hogy igaz legyen. Nem…
Lépéseket hallottam. Idegen lépéseket. Az együtt
töltött idő után ezer közül is megismertem volna senseiem lépteit, a különleges
járása miatt. Tudtam, ez nem Ő. Dühösen nyitottam fel a szemeim és láttam.
Láttam a mozgását, előre láttam a lépéseit és azt, hogy támadni fog. Dühösen
markoltam fel Waki kunaiát, majd ugrottam. Olyan egyszerűen vágtam át a torkát…
Olyan könnyű volt az egész… Az ember azt hinné, hogy bonyolult, de igazából úgy
ment, mint kés a vajon.
Az idegen férfi vére beterítette az arcom és a
ruhám. Láttam rajta a döbbenetet, hogy nem számított rám. Hogy azt hitte, majd
egyszerűen megöl. Ám végül, Ő rogyott holtan a lábaim elé. Lihegtem és
letérdeltem elé. Már nem mozdult, nem lélegzett. Meghalt. Megöltem.
Ekkor két erős kart éreztem a vállamon, ám felismertem
az érintést. Gyorsan megfordultam és szembetaláltam magam senseiemmel.
– Minden rendben? – nézett rajtam végig aggódva. –
Megsérültél?
– Sensei… - motyogtam könnyes szemekkel. – A fiúk…?
– Jól vannak, már kivittem Őket innen – felelte.
– Hála égnek… - tettem mellkasomra a kezem.
– Gyere, lássuk el Őket! – állt fel a sensei, de még
méregetett egy darabig. – Tulajdonképpen, egész jól áll neked a Sharingan –
mosolyodott el.
Döbbenten pillantottam le a kezemben lévő kunaira.
Bár véres volt, egy ponton láttam a tükörképem benne. Láttam a vörös szemeimet.
A Sharinganom felébredt. Végre teljes értékű Uchiha lettem. Felébresztettem a
doujutsum egy C-osztályú küldetésen. Egyszerre voltam boldog, és ijedt. Hisz milyen
áron ébredt fel?
Kiérve a füstből, megláttam egymás mellett feküdni
csapattársaim, illetve Ritsuki urat. Rettegve léptem közelebb, hogy mit fogok
látni, de… De igazából semmi olyan nem fogadott. Waki véres volt, ám sebet nem
találtam rajta. Vagyis nem sérült meg. De akkor…?
– Elájult. Utána megöltem a férfit, így esélye sem
volt hozzá érni – szólalt meg June-sensei.
– Miért nem szóltál vissza, amikor kiabáltam? –
kérdeztem remegve.
– Mert akkor felfedem az ellenség előtt, hogy merre
vagyok. Ekkor épp Ritsuki urat próbáltam menteni. Aggódtam érted, mert a
kiabálásoddal magadra vontad a figyelmet, de egész ügyesen megoldottad –
bólintott elismerően a sensei.
Lehajtottam a fejem, majd sóhajtottam egy picit.
Akkora ökör voltam. Meg is ölhettem volna magam a kiabálásommal. De nem így
történt. Felébresztettem a Sharinganom. Ezzel megtudtam védeni magam, és
tudtam, innentől a csapatom is számíthat rám. Naoki mellé térdeltem. Láttam a
chakrájának rendetlen áramlását… genjutsu.
– Kai! – kiáltottam fel, miközben fogtam a kezét.
Pár pillanat múlva a Hyuuga nyitogatni kezdte a
szemeit. Szélesen elmosolyodtam. Élt. Jól volt. Ráadásként én oldottam fel a
genjutsu alól, amit felismertem. Már nem voltam haszontalan többé. Amit az
Uchihák átkának neveznek, az volt az az áldás, ami megmentett.
– Mi…? – nyöszörgött erőtlenül Naoki.
– Hol vagyok? – ült fel Waki is.
Szélesen mosolyogtam, majd szorosan átöleltem
csapattársaim nyakát és nevettem. Túlélték. Jól voltak. Szemem sarkából láttam,
hogy June-sensei éppen Ritsuki urat segíti álló helyzetbe. Nem lett semmi baj,
hiába kezdődött úgy. Hála égnek…
– Jesszusom, Kaori, mi lett veled? – kiáltott Waki. –
Összevérezel! Utálom a vért!
Elengedtem a két fiút, de a vigyort nem tudtam
letörölni a képemről. Még mindig túl boldog voltam. Nem történt tragédia.
– Hohó, mi van a szemeddel? – kiáltott Waki felém
mutogatva. – Mi a szar?!
– Én csak… - hajtottam le a fejem és a kunaira
pillantottam, amit még mindig szorongattam. – Nem akartam gyenge lenni… Féltem,
hogy elveszítek mindenkit… Mire pedig észbe kaptam, már felébresztettem a
Sharingant.
– Ez azt jelenti, hogy végre befejezed a nyavalygást?
– tápászkodott fel Naoki.
– Igen – sóhajtottam fel, majd megfordultam.
A füst már elpárolgott és annak helyén négy halott
ninja feküdt. Nyelnem kellett egyet. Ekkor tudatosult benne, hogy embert öltem.
Embert, akit talán otthon várt a családja. Egy fiatal férfit. Tényleg nem tűnt
túl idősnek, biztos nem töltötte még be a harmincat.
– Ezek különleges Chuuninok, gyilkosságra képezve –
szólalt meg June-sensei.
– Ez mit jelent? – néztem fel aggódva.
– Azt, hogy el kell tűnnünk innen – bólintott a
sensei. – Utána pedig beszélni szeretnék önnel, Ritsuki úr.
A férfi csak bólintott, és még mindig senseiembe
karolt, hogy megtartsa magát. Lassan én is talpra álltam, majd Wakira néztem,
akit épp Naoki segített fel. Ekkor jöttem rá, hogy még mindig az Ő kését
szorongatom, szóval elé léptem.
– Waki, ez a tied – nyújtottam neki oda a kunait,
mire társam teljesen elsápadt.
– Ez… Ez csupa vér! Nem kérem! – kiabált.
– De vissza adom – nyújtottam elé. – Tessék. Ezzel
öltem meg azt a ninját.
– Bassza meg! – sikoltott fel. – Vidd innen!
~O*O~
Nara Otohiko nem volt egy beszédes fiú. Hallgatott
mindenről, és nehezen nyílt meg mások előtt. Néha a testvéreinek mondta el
panaszait, de ennyi. Egy időben sokat panaszkodott anyja oltára előtt… Ám
megtanulta, hogy nem éri meg. Anyja nem tud neki segíteni, mert meghalt. Mikor
életet adott neki, akkor meghalt…
Otohiko a hajába túrt. Megölte az anyját.
Folyamatosan ezt hallotta apja szájából. Igyekezett küzdeni a gondolat ellen,
hogy Ő volt az oka, de… Ha nem születik meg, az anyja ma is élne. Hirtelen az
ajtó nyitására lett figyelmes. Felpillantott, és apjával találta szemben magát.
Nyelt egyet.
– Mit akarsz? – mordult rá a férfi mély hangján.
– Én csak… Holnap egy egyhetes C-osztályú küldetésre
megyek – motyogta. – Szerettem volna még előtte elbúcsúzni tőled, apám…
Nara Orito lenézett fiára. A szemeit leszámítva
olyan volt, mint az anyja. Az anyja, aki egy angyal volt… Mayumi, a nagy
szerelem. A számára legfontosabb ember… Akit az a kis mihaszna megölt. Morgott
egyet és elsétált fia mellett.
– Apám… - szólt utána bátortalanul a fiú.
– Mit vársz tőlem? – fordult vissza a férfi. – Nem fogok
jó utat kívánni neked. Ez csak egy C-osztályú küldetés lesz, amibe nem fogsz
belehalni. Ha meg igen, úgy jártál. De úgyis előbb hal meg az egyik
csapattársad, mint te. Mert te mindenkin áthajtasz a győzelemért cserébe. Még
ha az az ember az anyád is.
Otohiko lehajtott fejjel ült az ajtóban, még azután
is, hogy apja elment. Könnyei lassan peregtek, és nem volt senki aki letörölje
azokat. Anyja meghalt, apja gyűlölte, testvérei meg… Ők sosem voltak ott,
amikor kellettek volna. Nem vágyott másra, csak egy kis elismerésre… De egy
gyilkost ki ismer el?