Fontossági sorrend

Nagyot nyeltem és fölvettem a támadóállásom. Nem volt jó, nagyon nem volt jó. Nem gondoltam, hogy a sensei csak úgy előtűnik a semmiből és közelharcra kerül a sor. Elvégre, ez idáig követnünk kellett, és olyan hihetetlen volt. Azt hittem, hogy lesz időnk gondolkodni, de nem. Egyszerűen fogta magát és megjelent.

– Már megijedtem, hogy bajotok esett, gondoltam elétek jövök – tette keresztbe kezeit a sensei.

– Nem vagyunk puhányok, sensei! – húzta ki magát Waki. – Vagyis én biztos nem, Őket nem tudom.

– Aha… Ahhoz képest addig kóvályogtatok odabenn, hogy fél órátok maradt – sóhajtott egy nagyot. – Azért jöttem vissza, hogy megnézzem jól vagytok-e, de így hogy látom, már mehetek is – fordult sarkon, mire eldobtam a kunaiom.

A kunai dobás egy olyan ág volt, amiben mindig is kimagaslóan szerepeltem. Sharingan nélkül is egész remekül letudtam másolni a jobbak mozdulatait, így hamar bekerültem a legjobbak közé. A jó célzás mellett elengedhetetlen volt a technika és maga a kés. Bár a legtöbb kunai jól volt egyensúlyozva, előfordultak selejtek is. Apát gyakran kísértem, amikor új fegyvert vásárolt és minden egyes alkalommal megnézte, hogy mennyire van jól kiegyensúlyozva a fegyver. Azt is elmondta, hogy néha jobb egy nagyobb vagy kisebb kést választanunk, ha úgy érezzük, az jobban a kezünkhöz illik. Ha megtaláltuk a megfelelő méretet, azután érdemes azt használni.

A technika egyszerű, de mégis könnyen elhibázható. Szorosan markolni kell, mind az öt ujjunkkal, ezáltal erőt és rendes röppályát adunk neki. Az is fontos, hogy azelőtt engedjük el, hogy karunk kiegyenesedne. Amit azonban sokat kell gyakorolni, hogy álmunkból felébredve is feltudjuk venni a megfelelő állást. Mindig ellentétes kéz és láb, lábfej előre néz és kb vállszéles terpesz és egyik lábunk előrébb, mint a másik. Ez stabil állást biztosít, vagyis a lendülettől nem taknyol orra senki. Nekem sokáig csak ezek számítottak hibáimnak, hogy nem ismertem a megfelelő alapállást és technikát, azonban a jobbakat nézve elsajátítottam. Persze, teljesen más a dolog, ha mozgás közben használjuk, de amennyiben egy helyben állunk, a legpraktikusabb ez a helyzet.

Késem a sensei mellett haladt el pár centire, amitől azonnal menekülőre fogta. Nem is akartam megsebezni, de jó lett volna, ha elkapom. Így azonban csak sikeresen elkergettem, amit Waki lusta tapsolással jutalmazott.

– Ez már aztán, nagyon szép volt! – kiáltott fel.

– Csendben legyél, Waki! – szóltam hátra, majd futni kezdtem. – Eszembe jutott valami, utána!

– Beavatsz minket is, Uchiha, vagy ránk már nincs szükséged? – vetette oda szemrehányóan Naoki.

– Dehogy nincs! – forgattam meg a szemeim. – Waki, te tudod használni azt a technikát, amivel átveszed a másik felett az irányítást?

– Ezt most komolyan kérded, baszki? – pillantott rám. – Az első technikáim között volt!

– És a senseien is tudod alkalmazni? – pillantottam hátra.

– Hát ha kering, mint gólya fos a levegőben, akkor nem. De ha megoldjátok nekem, hogy egy helyben maradjon, akkor sima ügy!

– Helyben vagyunk. Naoki, hogy állsz a shuriken dobással? – pillantottam másik társamra.

– Nem tartozik a tehetségeim közé, de tudom alkalmazni – húzta elő késeit. – Feladat?

– Én és te egyenesben tartjuk a senseit, se fel, se le, se oldalra, csakis egyenesen, hogy Waki elkaphassa. Ezután idedobja nekünk a tekercset és menekülőre fogjuk.

– Tudod, Uchiha, ez egy egész jó terv – biccentett Naoki. – Csak nehogy balul süljön el a dolog.

Erre már nem feleltem, csak nagyot nyeltem. Itt volt az alkalom, el kellett kapnunk és megkellett szereznünk a tekercset. Egyszerűen csak át kellett mennünk. Nem akartam bukott lenni. Sikerült hamarabb letennem a vizsgát, annak ellenére, hogy sokan ellenezték és ezzel egyfajta tiszteletet is kivívtam magamnak. Azonban tudtam, ha megbukom, akkor egy évet várnom kell az újrakezdésre. Én azonban ninja akartam lenni. Egy hős, aki védelmezi a falut. Egy ANBU tag, aki erős… akinek ismerik a nevét… aki megvéd mindenkit.

Eltartott egy pár percig míg beértük a senseit, de mikor megláttam loholni, kicsit megkönnyebbültem. Azonnal előkaptam a késeim és felkészültem a dobásra. Mint már említettem, állásból teljesen más, mint futás közben. Amikor láttam, hogy a sensei felfelé készül folytatni útját azonnal, elhajítottam a késeim. Naoki eközben elkezdte a középre terelést, míg Waki felvette az egyedi kézpecsétet. Minden készen állt és jól alakult, már csak elkellett kapnunk. Éreztem, hogy egyre könnyebb a kunai tartóm és láttam, hogy Naoki is elkezdett spórolni. Tudtam, ha most hibázunk vége. Fegyverek nélkül elvesztünk.

– Shintenshin no jutsu!

Éreztem, ahogy a kötél megfeszül és egy halk koppanást. Lihegve fordultam meg és figyeltem a földön fekvő csapattársam. Odaszaladtam hozzá és felhúztam, hogy ne fulladjon bele a gyepbe. Naoki lihegve lépett mellém és mindketten az egyhelyben álló senseit kezdtük figyelni. Tudtuk, ha nem sikerült, akkor vége, nem lesz több esélyünk, ráadásul Wakinak hosszabb idő kell, amíg visszatalál a testébe. Reménykedtem, hogy a sensei azért állt meg, mert elkaptuk. Pár pillanatig egy helyben állt, majd hirtelen felugrott a lombok közé és eltűnt.

– Ezt elrontottuk… - sóhajtottam fel.

– El… - biccentett Naoki.

Lefektettem Wakit a földre és vártam, hogy visszataláljon a testébe, Naoki pedig letérdelt mellém. Ekkor azonban a sensei elénk ugrott. Ijedten csusszantam arrébb, nem számítottam rá, hogy visszajön. Lehajtottam a fejem és úgy vártam a leszidást, ehelyett azonban röhögést hallottam a senseitől. Először Naokira pillantottam, aki viszonozta meglepett tekintetem, majd vissza fel a vigyorgó nőre. Talán mégis…

– Jól átbasztalak titeket – vigyorgott June-sensei testében csapattársam.

– Waki! – kiáltottam egyszerre mérgesen, de izgatottan is.

– Ne szórakozz, Yamanaka! – ugrott fel Naoki. – Add a tekercset és söprés!

– Nyugi van, teljesen a helyzet ura vagyok – vigyorgott és előkapott egy tekercset a táskájából.

Már szinte megörültem, amikor dobta volna a tekercset, de megdermedt. Valami történt. Nem értettem mi van, egyszerűen csak a fájdalmas grimaszt láttam az arcán. Valamit csinált a sensei… Nem! Nem! Nem!

– Yamanaka, a tekercset, gyorsan! – kiáltotta kétségbeesetten Naoki, de késő volt.

A sensei térdre csuklott, Waki pedig köhögve ült fel mellettem. Hangosan zihált és a torkát fogta, mintha fojtogatták volna. Egyszerűen nem értettem. June-sensei semmit nem csinált, mégis mi történhetett Wakival.

– Ez mi volt? – kérdeztem értetlenül.

– A sensei nem enyhén skizofrén… - lihegett szőke csapattársam. – Ott volt bent a fejében…

– Nem vagyok skizofrén, csak megtanultam hogyan bújjak ki a Yamanakák elmerablásából – állt vissza egyenesbe a sensei.

Nagyot nyeltem és hátráltam pár lépést, minek következtében éreztem, elszakítok valamit. Azonnal a fa felé kaptam a fejem, ahogy rajtam kívül mindenki. Egy csapda… shuriken csapda. Álló helyzetbe hoztam magam és nyúltam volna a fegyvereimért, de ijedten tapasztaltam, az utolsót is a senseinek dobtam. Sápadtan pillantottam az egyre közelítő fegyverek felé, majd a földön, az ijedségtől dermedt Waki felé. Szívem kihagyott egy ütemet. Tudtam, ha a shurikenek így jönnek, akkor Wakit súlyosan meg is sebezhetik. Nem tudtam gondolkodni, egyszerűen tettem, amit az ösztönöm súgott és Waki elé vetettem magam. Éreztem, ahogy a kések felhasítják a bőrömet, vagy ahogy a testembe fúródnak. Kezeimet az arcom elé kaptam, így védtem azt a késektől. Nem ugorhattam félre, mert akkor Waki meg is halhat.

– Uchiha!

Egy pillanatra felkaptam a tekintetem, ami, mint utólag kiderült, a legjobbkor történt, mert így pont elkaptam a felém dobott kunait és azzal már kitudtam védeni a felém tartó maradék shurikent. Lihegve téptem ki a belém álló darabokat magamból, majd Wakira pillantottam. Jól volt. Azonban megfagyott bennem a vér, amikor észrevettem, a kötél elszakadt. Jobb lenne, ha a kötél nem szakadna el. Még mindig hallottam a sensei szavait. Gyorsan lekaptam a fejpántom, majd összekötöttem a kötél kettérepedt részeit. Ekkor egy hatalmas csattanást hallottam és mire megfordultam, csak azt láttam, hogy Naoki erősen markolja a tekercset, szemei körül pedig erek rajzolódnak ki.

– Ne bámészkodj! Fuss! – kiáltott és már rohanni is kezdett.

Több se kellett Wakinak, máris gyorsabban ugrott fel. Erre mérgesen mordultam fel, ugyanis ha ez pár perccel korábban megy neki, akkor én is jobban járok. Így azonban vágásokkal tele, kissé sántikálva rohantam a fiúk után és figyeltem a kötelet. Nem volt valami biztos, de tartott. Nem mertem hátrapillantani, mert annyira féltem, hogy látni fogom a senseit. Elég volt hallani a mögöttünk csapódó bozót hangját.

A füst ekkorra már elszállt, mi pedig elkezdtünk visszavágtatni az erdőn keresztül. Nekem azonban sokkal nehezebb dolgom volt, mint a fiúknak, ugyanis alig bírtam lépni, az egyik sebem miatt. Pont a térdemet kapta el a shuriken és minden egyes lépés fájdalmas volt. Nem bírtam gyors tempóban haladni, és így a csapat többi tagját is veszélyeztettem. Végül csak leoldottam a fejpántom, megálltam és előkaptam a Naokitól kölcsönkapott kést. A fiúk azonnal leálltak és felém fordultak.

– Mit művelsz? Így nekünk annyi! – kiáltott rám Waki.

– Menjetek, feltartom a senseit! – kiáltottam vissza. – Csak hátráltattalak titeket!

Azonban ahelyett, hogy tovább futottak volna, szőke társam elém rohant, majd az ölébe kapott. Mielőtt ellenkezhettem volna, futni kezdett velem. Nem értettem ezt az egészet. Feltartottam volna a senseit, de nem hagyták, pedig ez már szabad volt. Minden esetre belekapaszkodtam Waki nyakába és figyeltem ahogy egyre előrébb haladunk.

– Diéta… - lihegett Waki.

– Ez tömény izom – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott a genjutsus szituáció.

A mosolyom azonban az arcomra fagyott, amikor az erdő szélén June-sensei elénk ugrott. Waki ekkor a földre rakott és előhúzta kunai kését, Naoki pedig kezembe nyomta a tekercset és felvette a támadóállást. Mielőtt azonban bármit is tehettek volna, az óra hangosan sípolni kezdett. Elsápadtam. Letelt az időnk. Nem tudtuk teljesíteni a feladatot. Megbuktunk.

– Hát ez nem jött össze. Mondjuk lehet kevés időt hagytam, de lehet csak ti voltatok bénák – tette keresztbe a kezeit a sensei.

– Ne, baszd már – nyögött Waki. – Pont a cél előtt… én biztos, hogy így nem megyek vissza az akadémiára!

Nem tudtam mit mondani, csak lehajtottam a fejem. Éreztem, hogy sírni akarok. Nem voltam sosem egy érzelgős fajta, de ekkor mégis, a csalódottság olyan szinten fájt… fogtam a késem és levágtam a kötélmaradékokat a derekamról, majd segítettem a fiúknak is. Olyan rossz volt. Elakartam bujdosni a szégyentől.

– Nem kell visszamenned az akadémiára. Pontosabban nem kell visszamennetek.

– Mi? – pillantottam fel a senseire.

– Bár nem tudtátok időre teljesíteni a feladatot, több olyan momentumot is felmutattatok, ami miatt az átengedés mellett döntöttem – felelte a sensei.

– Felvilágosítana? – kérdezte Naoki miközben visszahajtotta kapucniját.

– Először is, kijutottatok a genjutsus ködtechnikámból. Sokáig tartott, de nem gondoltam, hogy ez összejön – bólintott elismerően. – Ezután elkezdtetek egy terven gondolkodni. Kihasználtátok, hogy Waki áttudja venni a testem felett az uralmat és ti igyekeztetek egy helyen tartani. Igaz, simán kitörhettem volna, de kíváncsi voltam, hogy sikerülhet-e az ötletetek. A végső indok pedig a fontossági sorrend volt.

– Fontossági sorrend? – nézett fel Waki. – He?

– Amikor annyira megijedtél, hogy fel sem bírtál állni. A társaid végignézhették volna, hogy miként válsz élő tűpárnává, ennek ellenére Kaori eléd vetette magát, míg Naoki kisegítette egy fegyverrel. Egy ninjának tudnia kell, hogy mikor kell akár a saját testével védenie akár a társait, akár a falusiakat, esetleg a személyt, akit a küldetésen kísér. Nem elég, ha tudja mit kellene tennie, meg is kell. Természetesen elhúzlak onnan, ha látom, hogy nem segít senki, de erre nem került sor, szerencsére.

A szívem majd kiugrott a helyéről. Egy buta ösztön, ami akár a vesztem is okozhatta volna megmentett mindünket. Vagyis… ez nem helyes megfogalmazás. Segített rajtunk, inkább. Nem akartam elhinni, amit hallok. Egyszerűen, hihetetlen volt.

– Akkor hát, kettes csapat, átmentetek – húzta ki magát a sensei.

~O*O~

Hiruzen nagyot szívott a pipájából, majd felpillantott az előtte álló három jouninra. Két férfi és egy nő. A három továbbjutott csapat felügyelői. Egyikük alig idősebb diákjainál, míg a legidősebb a szülejük is lehetne. Abba viszont mindhárman egyeznek, hogy életük innentől száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Diákok mellett unatkozni nem lehet.

– Nos, akkor halljuk a továbbjutottakat időrendben – szólalt meg a jegyző.

A legfiatalabb lépett ki elsőnek és megigazította szemüvegét. Alig pár éve, hogy az Ő senseie állt ott… hogy szalad az a fránya idő!

– A hármas csapat tagjai: Inuzuka Hana, Kaminaga Nanako és Miura Sayu. A feladatot két és fél óra alatt teljesítették, a csapatmunkájuk pedig szinte tökéletes volt. Én, Yamashiro Aoba átengedtem Őket.

A jegyző gyorsan papírra kaparta a rázúduló információt. Eközben a Harmadik csak mosolygott. Az évben több lány végzett, mint fiú, így kellett egy teljesen lány csapat is. Sokan ellenezték, de végül mégiscsak Ők lettek a legjobbak. A férfi jól tudta, hogy a kunoichikat akkor sem szabad lenézni, ha fiatalok. A céljaik érdekében még a legnagyobb ellenségükkel is képesek együtt dolgozni.

– Következő! – pillantott fel a jegyző.

Egy alacsony, széles vállú férfi lépett előre. Kopasz fejét fejpántjával takarta, mellénye pedig majd szétrepedt rajta. Alig pár éve tette le a jounin vizsgát, amikor is kipattant a fejéből, hogy diákokat szeretne tanítani. Hiruzen emlékezett, alig lehetett leállítani, annyira izgatott volt, amikor megtudta, hogy az egyik csapatot megkaphatja.

– A hetes csapat tagjai: Aburame Akihito, Nara Otohiko és Uzumaki Ren. A feladatot három óra alatt teljesítették, egész jó csapatmunkával, bár van még mit csiszolni. Én, Aizawa Taku átengedtem Őket.

A falu első embere egy újat szívott pipájából. Az Aburame fiúnak ez már a második csapata, ahova beosztotta. Reménykedett benne, hogy végre sínre kerül kis útja. Rajta kívül még az Uzumaki lányt ismerte, de Őt úgy, mintha a sajátja lett volna. A Kyuubi támadás óta rengeteg segítséget nyújtott neki, főleg kis unokatestvére nevelésében. Hiába, nem könnyű az embernek, ha elveszti a rokonait és még a gyereknevelés is ráhárul.

– Következő! – szakította félbe a jegyző hangja.

Utolsónak a jól ismert női alak, a legidősebb lépett elő. Arca érzelmetlen volt, mint mindig.

– A kettes csapat tagjai: Hyuuga Naoki, Uchiha Kaori és Yamanaka Waki. Nem tudták teljesíteni a feladatot időre. A csapatmunkájuk az elején csapnivaló volt, a végére jutottak el az elfogadható szintre. Én, Nakagawa June átengedtem Őket.

Hirtelen csönd lett és minden szem az ex-ANBU tagot figyelte. A jegyző levette szemüvegét és letette tollát, majd felpillantott.

– Minden tisztelettel… ha ilyen borzasztóak, hogy mentek át?

– Úgy, hogy tudják a fontossági sorrendet – zárta rövidre a mondandóját a nő, majd meghajtotta fejét és elment.

Hiruzen mosolygott. Ha June átengedte Őket, akkor nem olyan borzasztó a csapat, mint azt sokan gondolják.