Sharingan nélkül

Az emberekben bizonyos helyzetekben megjelenik a félelem. A legjelentéktelenebb helyzetekben is, ha úgy adódik. Például előfordul olyan, aki fél attól, hogy egyedül kell főznie. Addig ott voltak mellette, aztán egyik nap azon kapja magát, hogy egyedül áll a tűzhely felett és épp a vacsorát készíti. Megjelenik benne a félsz, hogy mi van ha elrontja. Vagy van, aki a sötéttől rezel be. Otthon imád benne mászkálni, de ha például egyszer küldetésre megy, akkor lehet az lesz élete legrosszabb élménye. Az éjjeli őrségben miközben hallgatja az erdő zaját lehet, hogy többször is úgy érzi telerakja a nacit. Érthető, elvégre sok az ismeretlen hang. Azonban valahogy túl kell ezen tenniük magukat.

Személy szerint nem igazán kedveltem az erdőket. Mégis, kisebb korunkban gyakran mentünk oda Shisuival és Itachival gyakorlás, meg csak úgy a frisslevegő miatt. Már öt évesen tudtam a fákon közlekedni és a kunaiok dobását is ott tanultam. Sőt, miután Itachi és Shisui chakrakontrollt kezdett tanulni, én is igyekeztem elsajátítani. Bár hamar rá kellett jönnöm, hogy miért nem tanítják az akadémián… egyszerűen piszkosul nehéz, amíg rá nem érez az ember!

Akkor és ott azonban más volt. Körülöttem gomolygott a füst és az orromig is alig láttam. A szemem csípte a szagtalan füst és nem tehettem mást, csak a kunaiom markoltam. Néha-néha nekimentem egy ágnak, ha nem vettem észre időben, vagy a fiúk botlottak meg egy gyökérben. Még Naokinak is nehezére esett átlátni a füstön, többször megállt megtörölgetni a szemeit, amiből folytak a könnyek. Amikor egyenesen belesétáltunk a füstbombákba, akkor követtük el a legnagyobb hibát. Szerintem a sensei nem haragudott volna meg, ha teszünk egy kerülőt. Különben is, mit kezdhet a ninja a füstben?

– Mi a helyzet Yamanaka? Van már valami genjutsura utaló nyom? – morogta mögülem Naoki.

– Negatív. De, ha van is, akkor szart se látok ettől a füsttől – felelte rekedtesen. – Minél előbb kiakarok innen jutni!

– Szerintem mind így vagyunk ezzel, Waki… - nyögtem, majd megtorpantam.

Előttem egy árny állt. Nem tudtam kivenni, hogy ki az, csak láttam, hogy van ott valaki, aki engem néz. Vagyis, nem tudtam engem néz-e, csak pont úgy állt. Magasabb volt nálunk, és talán idősebb. Hirtelen a combjához nyúlt, majd láttam, ahogy elővesz valamit és dobja. Az ereimben megfagyott a vér és azonnal lekuporodtam a földre.

– Bukjatok le! – kiáltottam. – Jön a kunai!

A földön feküdtem és reszkettem, miközben a fiúk továbbra is álltak és nézték, hogy mi bajom lehet. Szerintem az is megfordult a fejükbe, hogy megszállt a sátán. Én azonban nem értettem. Csak ott álltak és meg sem mozdultak. Lehetetlen volt, hogy nem látják. Egyre közelebb és közelebb jött, én pedig magam elé tartottam a kunaiom és hadonásztam felé. A fiúk viszont továbbra sem csináltak semmit.

– Ott van! – kiabáltam. – Védekezzetek!

– Kai! – hallottam Waki hangját, majd az alak eltűnt.

Csak genjutsu. Sosem álltam még szemben komolyabb genjutsuval, lehetetlennek találtam, hogy ez az. Ám fel kellett ébrednem. Ez nem az akadémia. Ott lehetett valami egyszerű, csettintésre feloldható, de a valóságban sokkal komolyabbak voltak. Mi sem mutatta jobban, mint az előbb elém kerülő alak. Sharingan nélkül gáz látni.

– Én aszittem csak viccelsz, amikor azt mondtad, hogy nem ismered fel a genjutsut.

A földet kezdtem nézni. Milyen Uchiha az, akit csapdába ejt egy genjutsu? Persze a klánunkon belül is voltak különösen nagy tehetségek, mondjuk Shisui, aki bárkit genjutsu alá vont, még egy másik Uchihát is, de úgy összességében nem volt ránk jellemző, hogy így csapdába csaljanak minket. Mindig is nagy álmom volt az, hogy elismerjenek, de mégis mikorra várom ezt, ha egy szimpla illúzió csapdába csal.

– Állj fel! – rántott maga mellé hirtelen Naoki. – Minél hamarabb kijutunk innen, annál jobb!

– Oszt’ még aszittem, hogy én leszek itt a legszarabb – vihogott Waki. – Értem már mér’ mondta a sensei, hogy kíváncsi honnan kezdtek!

– Előre nézz Yamanaka és haladj! – morogta Naoki. – Csípi a szemem a köd!

– Jó’ van má’, nem kell parancsolgatni, csak mer’ te vagy itt a legjobb – motyogott a szőke felháborodottan miközben megindult.

Lassan indultam meg a fiúk mellett. Olyan kellemetlenül éreztem magam. Még Naokira sem hatott annyira a genjutsu, mint rám. Vagy Ő hamarabb felismerte? Kellemetlen volt, be kellett látnom. Nem éreztem magam igazi Uchihának. Hogy is tehettem volna, ha a többi klántag mindig arról dicsekedett, hogyan játszották ki a genjutsut. Engem meg csapdába ejtett, még az akadémián is…

Ökölbe szorult a kezem és hunyorogni kezdtem a füstnek. Az, hogy féltem, nem változtatott semmin. Minden áron felakartam ébreszteni a Sharinganom, de ha csak siránkoztam, az nem segített. Nem állhattam hátul ahhoz, hogy olyan hatás érjen, amire felébred a doujutsum. Persze ez esetben meggondolatlanság lett volna előre rohanni, de máskor nem. Talán pont emiatt kapták meg a Sharinganjukat olyan hamar a többiek. Kinji és Noboru sosem féltek a veszélytől, anyáék háború alatt nevelkedtek, Itachi pedig hét évesen már küldetésre járt. Ninjaként már nem lehetett olyan nehéz felébreszteni a Sharingant, nem?

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy újra látok. Nem tudom mennyit lehettünk a füstben, de amikor kiértünk, akkor mind hunyorogtunk, mert a nap fénye elvakított minket. Az ember nem gondolná, hogy az erdőbe ennyire világosság van. Bár amiatt is érezhettük úgy, mert hosszú ideig nem láttunk mást, csak szürke füstöt és amiatt a pupilláink rendesen kitágulhattak, szóval vissza kellett csökkennie. Bár jobban belegondolva, Naokinak nem is voltak pupillái, a Byakugan miatt. Sőt, Wakinak sem éppen, mert a Yamanakák szeme is igen érdekesen összetett. Szóval csak én szenvedtem a füsttel, ugyanis nekem már volt pupillám, bár a sötét szemem miatt nem igen látszott.

– Ó, banyek… - hallottam a Hyuuga hangját balomról.

– Azt ne mond, hogy csapda, mert menten tótágast állok – feleltem hunyorogva.

– Bár inkább csapda lenne… visszajöttünk az elejére – nyögött elkínzottan Naoki.

– Hogy mi a fasz? – rikkantott fel Waki. – Oszt, hogy a picsába, amikor végig egyenesen jöttünk?

– Fogadni merek, hogy többlépcsős genjutsu, aminek az utolsó felét már nem ismerted fel, Yamanaka. Vagyis tettünk egy kört – bólogatott a Hyuuga.

– Akkor most mehetünk vissza? – nyögtem fel.

– Ha nem akarunk elbukni, akkor igen – felelte Naoki, majd visszafordult.

Olyan hihetetlen volt. Abban reménykedtem, hogy maga a táj genjutsu, de mivel Waki nem érzékelte, sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem. Fogalmam sincs mennyi időt tölthettünk a füstben, de olyan szépen elbolyongtunk, hogy simán elvesztegettünk egy órát, körülbelül. Ott voltunk, ahonnan indultunk, mindössze egy másik sarkában. A sensei túlbecsült bennünket, mondjuk én is magunkat. Geninek is csak egy napja voltunk, hogy is gondolhattam, hogy majd olyan könnyű lesz egy ex-ANBU tagot legyőzni? Egy elkeseredett sóhajtás keretében indultam vissza arra, amerről érkeztem.

Mindeközben Waki, legalább hetven féleképpen küldte vissza a senseit édesanyjába. Tíz éves létére igazán csodás szavakat ismert. Bár így legalább lesz kire fogni, ha egyszer elkezdek káromkodni.

XxXxX

Lassan barangoltunk ismételten a füstben. Amikor kerülni próbáltunk, egy olyan bonyolult genjutsuba keveredtünk, hogy szinte azonnal visszafordított minket az elejére. Hiába, Waki sem értett annyira hozzá, mint azt gondolta. Mondhatom, szókincse legjavát villogtatta meg. Amikor meg másodjára is úgy jártunk, mint először, akkor már mindhárman úgy szitkozódtunk, hogy nem csodáltam volna, ha megjelenik a sensei és szappanokat nyom a szánkba. Úgy őszintén, sosem gondoltam volna, hogy egy genin vizsga ennyire szívatós tud lenni. Mármint, azt hittem, hogy harcolni kell, nem a füstben keresni, hogy merre is kell haladni – ami egyébként egyenlő a lehetetlennel.

Már egy ideje csöndesen haladtunk, amikor is egy halk reccsenésre lettem figyelmes. Azonnal megálltam és előkaptam egy kunait. A fiúk értetlenül pillantottak rám, biztos nem hallották. Én azonban mindennél jobban bíztam a fülemben. Ha csak egy állat miatt is, de valami reccsent.

– Uchiha? – pillantott rám Naoki.

– Valami reccsent… - motyogtam.

– Én nem hallottam szart seeeeeeee…

Ritka volt, hogy sikoltottam, de abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy az én vagy Waki üvöltése a hangosabb. A recsegés a föld volt. Beszakadt alattunk a talaj. Előre megásott csapda volt, amibe egyenesen belesétáltunk és legalább három métert zuhantunk mire az aljára értünk. Először én találkoztam az anyafölddel, így a fiúkat már semmi sem akadályozta meg, hogy rám huppanhassanak. Én ezt egy fájdalmas nyögéssel díjaztam. Rohadt nehezek voltak.

– Bassza meg, kifordult a lábam! – hallottam Waki elkeseredett kiáltását és nyöszörgését. – Vissza kell tennem…

– Yamanaka! – kiáltott fel Naoki. – Az az én lábam, szóval ha lehet ne törd ki, mert pont jól áll…

– Huh, lenyugodtam. Aszittem az enyém.

– Nem is ugyanolyan a lábunk! Neked van rajta fásli, nekem meg nincs!

– Nahát… Kajak.

– Szálljatok már le rólam! – nyöszörögtem és minden erőmmel próbáltam a két só zsákot ledobni magamról.

– Ja, te alattunk vagy Kaori? Aszittem fent maradtál – pillantott rám le Waki.

– Természetesen… különleges képességeim közé tartozik a repülés – nyögtem miközben sikerült kikászálódnom a fiúk alól. – Diéta…

– Jaj, csajszi, ez tömény izom! – vigyorgott rám a szőke.

– Az… - intettem le.

– Befejeznétek végre! – rikkantott fel Naoki. – Inkább próbáljunk meg kimászni mielőtt lejár az időnk.

– Egyet értek, szűkös itt a hely – nézte fel és sóhajtottam. – Egyikünk sem földelemű, ugye jól sejtem?

– Ha jól tudom, akkor szélelemű chakrával rendelkezem… Amikor megkaptam a fejpántom, akkor apám a kezembe nyomta a papírt – állt fel mellém Naoki.

– Ti most miről makogtok? – nézett minket Waki.

– A chakra természetről… tudod, hogy milyen chakránk van… milyen típusú jutsukat tudunk alkalmazni – magyaráztam egyre keseredő hanggal, ahogy láttam, Waki semmit nem ért.

– Ja, hát biztos. Nekem fogalmam sincs – vonta meg a vállát.

– Jaj nekem… - nyögtem. – Akkor mászunk?

– Mást nem tehetünk, Uchiha – vetette oda Naoki és egy patkány pecsétet formált a kezével.

– Mire készülsz? – biccentettem oldalra a fejem.

– Chakrakontroll. Szerinted majd csak úgy elkezdek felmászni? Csodát tőlem se várj, Uchiha – engedte le a pecsétet, majd odatette kezét a gödör oldalára és elkezdett felfelé lépdelni. Egész stabilan megmaradt, meg kell hagyni. – Gyerünk, ne csak én másszak!

Engedelmesen bólintottam, majd gyorsan én is próbáltam ezt a kontrollt alkalmazni. Tudtam, hogy a Hyuuga háznál követelmény a jó chakrakontoll, elvégre Ők azt használják a harcnál. Megfelelő mennyiségű chakra egy adott pontra. Ha túl kevés, akkor nem hat, ha túl sok, akkor maradandó sérülés vagy akár halál is. Sosem értettem hogy hogyan is kezdhetik olyan korán ilyen keményen edzeni Őket, hisz egy gyereknél veszélyes. Egy apró hiba és valakit megölhet.

Két Hyuuga volt az osztályban, Naoki és Tokuma. Már amikor elkezdődött a tanév, akkor látszott, hogy egészen más szinten vannak a chakra terén, mint mi. Tudásuk vetekedett Itachiéval ezen a téren. Amikor egyszer megkérdeztük Tokumát, hogy honnan lehet valamit ennyire vágni, akkor tök természetesen közölte: elvárták otthon. Amikor az udvaron harcoltunk, akkor általában a két Hyuuga egymás ellen állt ki, mert más nem mert. Nem is csodáltam. Elég messze álltam a csatatértől, mégis, mindig éreztem azt a felszabaduló chakrát, amikor komolyabbra fordult a harc. Sosem úgy harcoltak, ahogy tanultuk az akadémián. Mindig a saját taijutsujukat használták.

Emlékszem, egyszer Hana kiállt Naoki ellen. Azt mondta, hogy szeretne fejlődni, és ez Hyuugával megküzdeni ezért a fejlődésért. Tokuma nem ment bele a dologba, Naoki viszont nem ellenkezett. Amikor elkezdtek harcolni, akkor az eleje még jól is ment, Hana ügyesen került. Aztán azonban balul sültek el a dolgok. Naoki mellkason csapta. Csak minimális chakrát használt, hogy ne tegyen még csak pár óráig vagy percig se kárt benne, mégis, sosem felejtem el a fájdalmas fintort az Inuzuka arcán, miközben térdre rogy és elsírja magát. Ekkor még Itachi is velünk járt és én majdnem elszorítottam a vérkeringést a kezében, annyira féltem. Egy velünk egy idős akkora csapást mért társára, hogy az fájdalomtól magzatpózba görnyedve üvöltött. A fiú pedig csak nézte, majd otthagyta. S bár Hana nem szerzett semmi komolyabb sérülést, azt mondta, hogy érezte, ahogy egy pillanatra kihagy a szíve és ezek után már csak a nyilallást érezte. Úgy írta le, mint egy szívinfarktust: fájdalom a mellkasban, légszomj, izzadás, szédülés és szűnni nem akaró hányinger. Mindez fél óráig tartott.

A történtek után nem szívesen állították harcba a Hyuugákat, de ha mégis arra került a sor, el lett mondva, nem használhatnak chakrát, vagy meg kellett állniuk az adott pont előtt és nem leütni. Viszont ez sem segítette a félelmünket elülni, legalábbis az enyémet nem. Nem akartam velük kiállni. Az Ő klánjuk ellen még a Sharingan is kevés. Hat évesen Naoki, ha nem is tökéletesen, de már chakrakontrollt használt. Én hét évesen kezdtem el, amikor Itachi és Shisui is azt gyakorolták, de még hetek után sem tudtam két lépésnél többet megtenni a fán. Mire befejeztem az akadémiát, addigra már egy minimális volt, amit olyan két-három percig fenn tudtam tartani, ha ügyes voltam. Ám ez semmi ahhoz képest, amit Itachi, Shisui, vagy Naoki elért.

– Jössz már, Uchiha? – szólt le a barnahajú.

– Igen – bólintottam óvatosan, majd letettem először a kezem és utána a lábam. Elég instabilan, de fennmaradtam.

– Yamanaka, te is hozd ki magadból a legjobbat! – jegyezte még meg, majd mászni kezdett.

– Jaj, kussolj má’! Ez nem olyan, amit mindennap tanulunk, nem lehet mindenki egy kibaszott Hyuuga! – morogta hátul és a kötél állapotából éreztem, hogy Ő is mászni kezdett.

– Nem is azt mondtam. De ennyit elvárnék, ha már ilyen fiatalon vizsgát tettetek – nyögött a fiú.

Csak sóhajtottam egyet és igyekeztem koncentrálni. Bár ha az ember jártasabb volt, akkor nehéz volt kizökkenteni a koncentrálásból, de ekkor még nem igazán tartottunk ott, hogy ez így menjen. Bár kedves Hyuugánk már értett annyira hozzá, hogy egész gyorsan halad, addig én és Waki csak szenvedtünk. A kezem és a lábam gyakran megcsúszott, ami miatt pár centit visszaestem. Naoki gyakran megállt, hogy bevárjon minket és csak akkor indult, amikor biztos volt benne, hogy már nem fogunk zuhanni. Néhány kínkeserves perc után Ő sikeresen kimászott, majd felhúzta a felettem tartózkodó Wakit. Már azt hittem, hogy én is kijutok, amikor a sáros talaj beszakadt alattam és elkezdtem visszafelé csúszni. Hiába kaptam a fiúk keze után, nem értem el. Csak fejjel a föld felé zuhantam.

– Kai!

Zihálva ültem fel és néztem körül. Sehol nem volt füst, sőt, tökéletesen láttam a zöldellő erdőt. Se híre, se hamva nem volt a lyuknak, de még csak a kosznak sem, amit az odazuhanás okozott. Mellettem Waki térdelt, Naoki pedig lenézett rám. Nyeltem egyet. Valahogy nem tetszettek a tekintetek.

– Mi történt? – motyogtam halkan.

– Há’ mondtad, hogy valami reccsen, oszt sikítottál meg elájultál. Azonnal tudtuk, hogy genjutsu, de biztosabbnak láttuk, ha inkább alszol és úgy hozunk ki – magyarázta a szőke. – Szóval a hátamra kaptalak, Naoki meg kivezetett. Két-három perc alatt megoldottuk a dolgot.

Kellemetlenül éreztem magam és átöleltem a térdemet. Mindössze egy buta hallucinációra azt hittem, hogy valóság. Ráadásul negyed órának tűnt, pedig csak két-három perc lehetett. Olyan valósághű volt. Minden. A fiúk, a történések, a fájdalom. Csak egy genjutsu volt. Csak egy újabb trükk, aminek sikerült bedőlnöm. Mert Sharingan nélkül gyenge voltam és nem értettem hozzá. Úgy játszott velem, mintha egy báb lennék.

Éreztem, ahogy egy könnycsepp kibuggyan a szememből. A földre néztem és mély levegőt véve próbáltam elfojtani a feltörni kívánó zokogásom. Bukottnak éreztem magam. A vizsgán eddig mást sem csináltam, csak rohangáltam és bedőltem az összes genjutsunak, ami szembe jött. Gyengének éreztem magam és szükségem volt azokra a szemekre. Képtelen voltam nélkülük meglenni, bele se mertem gondolni egy küldetésbe. Ott meghalnék. De nem csak én. Miattam a többiek is.

– Ne bömbölj, inkább haladjunk! – utasított Naoki. – Ilyenkor nem sírni kell, hanem megjegyezni az Achilles-sarkad, és edzeni rá.

– Neked ezt könnyű mondani – töröltem meg a szemem. – Nem téged ejtett rabságba a genjutsu…

– Akkor törekedj arra, hogy többet ne ejtsen – nyújtotta felém a kezét. – Gyere, van még időnk megszerezni a tekercset.

Nyeltem egyet. Naokinak igaza volt. Azzal nem értem semmit, ha rinyáltam. Fel kellett ébreszteni a Sharinganom, mert így veszélybe sodortam mindenkit. Felkellett ébresztenem, hogy végre teljes értékű Uchiha lehessek. Hogy én is tehessek valamit a csapatért.

Megfogtam a Hyuuga kezét és talpra álltam. Még egyszer megtöröltem a szemem és nyeltem egy nagyot. Naoki megfontolt volt és igazat beszélt. Nem hiába kapta meg a fejpántot. Nem csak csoportelső volt, de lélekben is felkészült mindenre. Úgy éreztem, hogy nem véletlenül kerültem vele egy csapatba. Talán így próbálták kompenzálni az én gyerekes gondolkodásom és Waki hülyeségeit.

Hirtelen a levelek csörömpölésére lettünk figyelmesek. Mind a hang irányába fordultunk és azt láttuk, hogy a sensei éppen kiegyenesedik és ránk néz. Ijedtemben elővettem kunaiomat és nyeltem egyet.

– Na, Uchiha. Itt a sensei, azt mondtad elég most gondolkodnunk azon, hogy mi is legyen. Várom az instrukciókat – vetette oda szemrehányóan Naoki.

Megremegtem egész testemben és izzadni kezdtem. Semmi ötletem nem volt, hogy mégis mit kezdjünk a sensei ellen.

~O*O~

Halk futóléptek hallatszottak a folyosón. Kis csattanás a kis tulajdonoshoz. Benézett minden szobába, néhányba még körül is nézett, de sehol nem volt. Így hát az utolsó szobába nyitott be.

Hyuuga Hizashi éppen egy oltár előtt térdelt, melyen szeretett felesége képe volt. Mély levegőt vett. Ősszel lesz három éve, hogy elvették tőle élete szerelmét, s gyermekei anyját. A Kyuubi hatalmas pusztítást végzett, mind a természetben, mind az emberek között. Magát emésztette. Ha pár perccel hamarabb érkezik, akkor még megtudja menteni. Annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette, az ajtó nyitogató már mögötte áll.

– Atyám – szólalt meg vékony hangon.

Hizashi picit megrezzent, majd hátrapillantott. Neji állt mögötte aranyos kis mosolyával és sugárzó tekintettel. Hiába, a mosolyát és tekintetét az anyjától örökölte. Megütögette maga mellett a földet, hogy térdeljen Ő is oda. Fia egy kis kuncogás keretében térdelt le és meghajtotta fejét a kép előtt. Bár nem maradtak emlékei anyjáról, mégis, mindig tiszteletét tette előtte és imádkozott hozzá. Miután tiszteletét tette, felpillantott.

– Szerinted anya látja, hogy mi van velünk? – kérdezte oldalra biccentett fejjel.

– Biztos vagyok benne, Neji – simította meg fia fejét. – Mit akartál kérdezni?

– Nii-san merre van? Azt mondta, hogy ma gyakorol velem – válaszolt engedelmesen.

– Naoki még nem ért haza, szerintem még vizsgázik – gondolkodott egy picit Hizashi, mielőtt válaszolt.

– Ó, értem. De nem kell aggódnunk miatta, Nii-san ügyes, biztos átmegy – kuncogott fel.

– Miért akarsz minden áron a bátyáddal edzeni? Még csak most leszel négy éves, élvezd ki, amíg nem kötelező – pillantott vissza a képre.

– De én olyan erős akarok lenni, mint Nii-san! Sőt, akár erősebb is! Majd én megvédem a buta főházat mindentől, ha már magukat nem tudják – ugrott fel Neji és ökölbe szorította a kezét. – És majd te is büszke leszel rám, és anya is és a Nii-san is.

Hizashi halkan felkuncogott. Neji még fiatal volt és naiv. Még nem élt át annyi veszteséget, hogy bármi is a kedvét szegje. Még pecséttel sem rendelkezett. Egy egyszerű kisfiú volt. Ám már előre tudta, hogy a pecsét hamar a kedvét szegi majd. S azt is, hogy ahogy egyre nő és rájön, hogy milyen is a világ, úgy fog egyre reményvesztettebbé válni. Hirtelen magához rántotta fiát és szorosan megölelte. Azt kívánta, bár sose nőne fel és sose érné komolyabb fájdalom. De ez lehetetlen volt.

– Atyám – szólalt meg hirtelen Neji. – Nii-san miért döntött úgy, hogy Shinobi lesz? Miért nem maradt itt, hogy együtt védjük a Főházat?

Az idősebb Hyuuga ekkor csak a képre pillantott. Naoki kivételesen tehetségesnek számított. Bár nem volt olyan kimagasló, de tehetségesnek tehetséges. Azonban a Mellékházban nem érvényesülhetett, ezért is döntött úgy, támogatja fiát, amikor az kijelentette, hogy az akadémia tanulója szeretne lenni. Bár tudta, hogy ez veszélyes hivatás, de mi nem az? Ha a Főházat védi, ha a falut, mindenhol megvan a veszélye a halálnak. Ám ekkor újra a képre nézett és végre sikerült megtalálnia a hangját.

– Azért, mert az volt a sorsa, hogy az anyja nyomdokaiba lépjen.