2016. augusztus 22., hétfő

C-osztály

Az idő gyorsan haladt, miután sikeresen letettük a vizsgát. Igazából, szinte mindennapra jutott valami kisebb dolog. „Kedvencem” az elveszett macska megtalálása volt, de adódott kertészkedés, kutyasétáltatás, festés, esetleg közösségi terület megtisztítása és még sorolhatnám. Egy időben még ez is olyan dolog volt, hogy majd kiugrottam a bőrömből, de ahogy telt az idő, úgy vált egyre unalmasabbá. Az első nap, még rohantam a Hokage irodája felé, de ahogy egyre több D-osztályú küldetést teljesítettem, úgy váltott a rohanás lassú sétára. Az egyetlen baj ezekkel az volt, hogy ezt, ha nem vagyok ninja, akkor is csinálhatom. Mondjuk értettem, nem rakhattak be egyből a legelső támadás leverésébe, de ettől függetlenül adhattak volna valami értelmesebb küldetést.
Időközben Itachi és Shisui is hazatértek, szerencsére mindketten épségben. Amikor pedig megtudták, hogy ninja lettem… nos, arról inkább ne beszéljünk. Minden esetre a gratuláció megvolt és bepótoltuk a dangoozást is. A hosszabb küldetés után Ők is megelégedtek az ilyen kisebb munkákkal, szóval úgy ahogy sikerült több időt töltenem velük. Ahogy pedig telt az idő, úgy töltöttem egyre több időt a csapatommal is. Ha úgy vesszük, még sikerült is valamennyire összehaverkodnunk. A csapatmunkánk is javult, illetve komolyabb terv nélkül nem indultam útnak. Tanultunk mind a hibáinkból és elkezdtük javítani a gyengeségeinket. June-sensei külön elkezdett Wakival taijutsut gyakorolni, én pedig Itachiékkal a genjutsura edzettem rá, bár elég reménytelen voltam. Shisui meg is jegyezte, reméli, hogy hamar felébresztem a Sharinganom, vagy meghalok. Mondjuk Ő könnyen beszél, mikor mindig is a genjutsu volt az, amiből kimagasló volt.
Az idő gyorsan haladt, s mire észbe kaptunk, addigra a meleg június felváltotta a hűvös december. Öt hónapja, hogy hivatalosan is geninek lettünk, s ezalatt rengeteg fejlődést mutattunk. Ám nem csak mi, a hármas és a hetes csapat is. Sokszor hallottam vissza, hogy ez az év az egyik legjobb eresztéseket produkálta. Természetesen jólestek a bókok, még ha csak arra is kaptuk Őket, hogy jól végezzük a házimunkát.
– Engem az a felhő egy felhőre emlékeztet.
– Nahát, Shisui, sok fantázia kellett ennek a kitalálásához? – pillantottam a balomon fekvő fiúra.
– Nem is tudod, hogy mennyire megterhelt – drámázott tovább.
– Vannak sejtéseim – pillantottam vissza az égre.
– Itachi, szólj rá! Bánt engem! – tettette a sírást Shisui.
Bár megérkezett a tél, egy csöppnyi jelét nem mutatta. Konohában ritkán esett a hó és nehéz volt megjósolni, hogy az a ritkán mikor lesz. Utoljára nem is emlékszem, hogy mikor láttam havat. Bár általában január környékén kezdett esni, ha esett. Szóval én, Shisui és Itachi úgy döntöttük, hogy elütjük az időt, amíg nem hívnak be minket küldetésre és kifeküdtünk a fűbe, majd azt próbáltuk megállapítani, hogy melyik felhő milyen formát ad ki… pontosabban én, Itachi merengett, Shisui meg elhülyéskedte.
– Kaori, ne bántsd a gyengébbet, nem szép dolog – mosolygott rám Itachi.
Erre Shisui sértődötten próbálta ledobni egy marék fűvel, ami szerencsésen az én arcomban landolt. Erre persze hallottam mindkét oldalról a vihogást és kifújtam a benntartott levegőt. Ezután nagy lendülettel felültem és elkezdtem kiseperni a füvet a hajamból, illetve leszedni az arcomról.
– Ha a shurikent is így dobod, akkor sajnálom a csapattársaid – pillantottam Shisuira.
– Á, azt könnyű, abban nem vagyok béna, csak fűvel nem megy – legyintett párat az említett. – Tudod Kaori, a shuriken nehéz, a fű nem, azt elfújja a szél.
– A shurikent is kilehet téríteni a röppályájából – nyújtottam rá a nyelvem.
– Jó, de ahhoz több erő kell.
Még visszaakartam szólni, de nem tettem. Lépteket hallottam, mire oda fordítottam a fejem. Mintha éreztem volna, Waki érkezett. Arca kissé ideges volt, ahogy pedig meglátott, egyenesen rohanni kezdett. Megfordult a fejemben, hogy talán nem az Uchiha negyedben kellett volna pihennem, főleg nem egy eldugottabb részén, de gyorsan elvettettem a gondolatot. Hisz mégis, akkor hol?
– Baszki, aszittem csapdába ejtett egy genjutsu vagy elnyelt a föld! Hogy a picsába lehet így eltűnni? – tárta szét karjait a szőke.
– Nem tűntem el, itt vagyok – mosolyogtam ártatlanul.
– Hát igen… de ha tudnád meddig kerestelek! Ráadásul mennyit jöttem… hú, öcsém, ti aztán messze laktok a falu többi részétől – bólogatott.
– Nekem nem kell bemutatnod, kilenc éve itt élek – vontam vállat, majd felálltam. – Küldetés?
– Mi más? – tárta szét a karjait.
– Megyek – sóhajtottam, majd lehajoltam a leoldott fejpántomért és gyorsan felhelyeztem azt a melleim alá. Mikor felnéztem, akkor Waki tekintetével találkoztam.
– Hallod, neked hogy a picsába lehetnek ekkora melleid, amikor ilyen fiatal vagy? – nézte az idomaim.
– Ugye? De azért a fejpánt is dob rajta! – szállt be Shisui.
Rák vörösen fordítottam a fejem Itachi felé, hátha megvéd, ám ekkor láttam, hogy Ő is engem stíröl… persze azonnal elkapta a tekintetét, ahogy látta, hogy felé fordulok. Dühösen osztottam ki három tockost a három fiúnak, majd tovább ropogtattam az ökleim. Nem volt nekem elég, hogy gyorsabban fejlődök, mint a korosztályom, de még emlékeztettek is rá. Rühelltem a tényt, hogy ilyen téren más vagyok. Ráadásul anyáék hamar felkészítettek mindenre. Már megtaláltam az első pattanásom, elkezdett a csípőm is szélesedni, ráadásul felkészítettek arra is, hogy nekem talán hamarabb is jön majd meg a havi baj, mint egy normális gyereknek. Ez egyéb esetben talán nem is lett volna akkora gond, ám én ninja voltam, más jobban zavart, mint ez. Arról meg ne is beszéljünk, hogy milyen kellemetlen volt, amikor valaki felhozta a dolgot.
– Inkább haladjunk… - motyogtam és elindultam.
– Tyú, benned aztán van erő – fogta a fejét Waki. – Nem lennék az ellenség helyében… vagyis igen, mert én tudok genjutsut használni.
Megtorpantam és gyilkos tekintettel meredtem Wakira. Éreztem, ahogy orrom kitágul, arcom dühös ráncok csúfítják és láttam magam előtt vörös fejem… biztos érdekes látványt nyújtottam, mert Waki szeme egy pillanatra egész nagyra kerekedett.
– Fuss… - morogtam ennyit.
Több sem kellett a Yamanakának, már előttem is volt. Még hátraintettem Shisuinak és Itachinak, majd társam nyomába eredtem. Magamban pedig készülni kezdtem egy újabb házimunkára.
XxXxX
Vannak olyan pillanatok, amikor az ember önkéntelenül is elmosolyodik. Mondjuk, amikor annyian dicsérik, hogy hiába próbál szerény lenni, de mosolyog, mert élvezi a bókokat. Vagy olyan is előfordul, hogy a legrosszabb pillanatban vigyorodik el… mondjuk egy szomorú eseményen. Sosem értettem mi a kiváltója ezeknek a mosolyoknak, hisz érzékeltem, hogy nem szabad, mégis megtettem. Vagy pont hogy nem akartam, de belülről valami annyira csiklandozott, hogy elvigyorogtam magam. Azonban amikor meghallottam a Harmadik szavait, szám széles vigyorra húzódott.
– C-osztályú küldetés? – szólalt fel mellettem Waki. – De fasza!
– Minden tisztelettel… Hokage-sama biztos benne? – szólalt meg mögülünk a sensei.
– Nagyon szépen fejlődik az összes idei genin, úgy érzem, itt az ideje, hogy megpróbálják. Mindemellett, hónapok óta ez az első olyan C-osztályú küldetés, amit nyugodt szívvel merek geninekre bízni. A te csapatod sok fejlődést mutatott az elmúlt idő alatt, ahogy a jelentéseidben írtad – nyitott ki egy dossziét a Harmadik. – Sőt, ez a fajta küldetés még a hasznukra is válhat. Hazakísérni Ritsuki urat… Ha pedig minden jól megy, akkor harcra nem is kerül sor.
– Értettem – biccentett a sensei.
Én magam, nagyon sokat híztam mialatt a Harmadik a jó dolgokat sorolta. Sokat fejlődtünk, amit maga a sensei erősített meg… Legszívesebben ugráltam volna, viszont az nem lett volna ninjához méltó. Erősen kellett koncentrálnom, hogy semmi olyat ne tegyek, ami egy szimpla kilenc évesre emlékeztet. Genin voltam. Egy ninja.
– Szóval, Ők fognak engem kísérni? – szólalt meg mögöttünk egy mély hang.
Azonnal megfordultunk és egyenesen a férfit kezdtük nézni. Egy kései harmincas férfi állt előttünk egy eléggé kopott bőrszerelésben. Kócos barna haja ide-oda állt, még kicsit bele is lógott szürke szemeibe. Hátán nagy táska volt, kezében pedig egy félig elszívott cigaretta. Ahogy felé fordultunk, szája kedves mosolyra húzódott.
– Üdv – biccentett felénk. – Isayama Ritsuki vagyok. Ugye ti kísértek engem Iwagakuréba?
Mosolyogva biccentettem egyet. Az első látásara zord külső, egy egész kedves embert takart. Bár Konoha sosem állt olyan hatalmas baráti viszonyban Iwagakuréval, az utóbbi időben sikerült békét kötnünk velük. Kissé meglepett, hogy máris hozzánk siettek segítségért, de őszintén, nem bántam. Legalább kaptam egy magasabb rangú küldetést.
– Ritsuki úr tekercseket szállít. Azért bérelt fel minket, hogy az úton állók ne állhassanak az útjába – magyarázta a Hokage tovább a feladatot.
– Szóval csak el kell kísérnünk a pappert a tekerccsel? Pite! Nem? Mér’ néz rám így mindenki? – forgolódott Waki.
– Azért, Yamanaka, mert ez egy C-osztályú küldetés. Valószínűleg veszélyes az út – morogta Naoki.
– Sajnos van abban valami, amit Naoki mond – bólintott a Harmadik, majd komolyra váltott. – Attól, hogy egy békés környékre mentek, még nem zárja ki a támadás lehetőségét. Szeretném, ha nagyon vigyáznátok Ritsuki úrra, mert ha komolyabb baja esik, az veszélyezteti a békénket Iwagakuréval. Ezt pedig nem szeretnénk.
– Nem kell aggódnia, Hokage-sama – léptem közelebb. – A kettes csapat kész akár az élete árán is megvédeni a megbízót!
Nem is tudom, hogy mi szólt belőlem. Egyszerűen csak maguktól jöttek a szavak. Mióta ninja lettem, úgy éreztem, hogy már nem egy gyerek vagyok, hanem valami más. Nem felnőtt, csak… csak más. Talán egy fontos ember. Míg nem kaptam meg a fejpántom, ha ilyeneket mondtam, akkor mindenki mosolygott, hogy ninjásat játszom. Azonban, amint sikerült a vizsga, már nem csak játék volt, amit mondtam. Persze, ezt akkor még nem értettem.
– Nos, akkor kaptok egy félórát, hogy mindent összeszedjetek, utána pedig várlak benneteket a kapunál. Senki ne késsen! – tette keresztbe kezeit June-sensei. – Kettes csapat, oszolj!
XxXxX
– Annyira izgatott vagyok! Végre egy rendes küldetés – kuncogtam, miközben a táskámba pakoltam a fontosabb holmikat.
– Nem értem. Én ugyanúgy megvagyok elégedve a kisebbekkel is – szólalt meg az ágyamon ülve Itachi.
Miközben hazafelé rohantam, belefutottam Itachiba. Mind kiderült, Shisuit is behívták, hogy rájuk is vár egy küldetés, így hazafelé indult, hogy ne legyen egyedül. Nekem azonban sok mesélnivalóm volt neki, szóval kézen ragadtam és elkezdtem felénk húzni. Ráadásul jól is jött, hisz tudott tanácsot adni, hogy mit érdemes magammal vinni a küldetésre és mit nem. Anya még dolgozott, apát pedig behívták a kapitányságra. A fiúk valamerre a városban lődörögtek, a húgaim pedig a nagyinál voltak, aki szívesen vigyázott rájuk, ha alkalma adódott. Mikor a fiúk geninek lette, akkor rám is gyakran vigyázott. Ekkor tanultam meg nagyjából varrni is, ami nem nagy cucc, de legalább ha elszakadt a küldetés alatt a holmim, akkor megtudtam magamnak javítani.
– Jó, de az te vagy, én meg én – nyújtottam rá a nyelvem, miközben elraktam pár tűt és fonalat.
– Azokat miért viszed magaddal? – nézett bele a táskámba.
– Ja, hát ha esetleg elszakad a ruhám, akkor így megtudom varrni – vigyorogtam fel.
– Nem hiszem, hogy ezalatt a küldetés alatt neked varrni lesz időd… tudod, ez olyan dolog, hogy elkíséred és jössz is vissza, nincs alkalmad nagyon átöltözni sem… - magyarázta, de leintettem.
– Nézd, Itachi, nem tudhatod, hogy mi lesz a küldetésemen. Még én magam sem tudom. Lehet, hogy lesz időm varrni, meg… - leálltam, ahogy Itachi a karom után kapott.
Sosem volt még olyan, hogy megijedtem volna Itachitól. Az első találkozásunkkor is, inkább bátortalan voltam, mint hogy féltem. Számomra megnyugtató volt az érzelmetlen arca, mert úgy éreztem, hogy akkor érzelmek nélkül is lehet bizonyos dolgokra reagálni. Ráadásul felnőttesebb lett tőle. Én is olyan akartam lenni, mint Ő, hogy ne lássák, hogy mire gondolok éppen. Ám ezt nem volt könnyű elsajátítani… bár lehet, hogy csak én voltam benne béna. Mi sem mutatja jobban, mint ami a Hokage irodájában lejátszódott.
Ám ekkor más volt. Itachi úgy nézett rám, mint… mint egy idiótára. Dühös volt, és csalódott és ijesztő. Soha nem láttam még ezt az arcát. Vagy mosolygott, vagy fapofával bámult, de így… Még annak idején, amikor a Kyuubi megtámadta Konohát, akkor sem láttam ezt a kifejezést, pedig akkor aztán nézhetett volna így. De nem. Ő valamiért rám nézett azzal az ijesztő tekintettel. Ami pedig feltette az i-re a pontot, hogy a Sharinganja is aktiválódott. Sosem hittem volna, hogy félni fogok a klánom Kekkei genkai-ától.
– Azt hiszed, hogy ez így működik? – kérdezte kicsit hangosabban, mint az átlag hangnem. – Azt hiszed, hogy majd elmész küldetésre, és neked varrni lesz időd?
– Én… - nyeltem egyet. Fájt a szorítás, és megijesztett a viselkedésével.
– Ez már nem az akadémia, Kaori! Ninja vagy, nyisd ki a szemed és nőj fel! A valóság nem olyan, amilyennek elképzeled! – kiabált tovább.
– Itachi… - léptem volna el, de nem engedett.
– Az első csapattársaim a szemem láttára ölték meg! Érted? Akkor ébredt fel a „híres” Sharinganom… De ez egy átok, mert elvesztettem a hozzám közel állókat! Láttam meghalni Őket, érted? – könnyezett tovább. – Egy C-osztályú küldetés volt… Csak egy kereskedőt kísértünk, mégis…
Remegni kezdtem. A dolgok, amikről Itachi beszélt… még sosem hallottam. Azt tudtam, hogy az első csapatát brutálisan kivégezték, és Ő is megsérült. Nem beszélt róla senkinek, én is csak hallottam, ahogy anyáék beszélnek róla. Ekkor pedig úgy kiabálta, mintha olyan tény lenne, amit mindenkivel közölni akart volna. Nyelnem kellett. A mindig nyugodt fiú, hirtelen… hirtelen megszűnt létezni.
– Nem fogsz tudni varrni… Mindig készen kell állnod! Mert meghallhatsz – hirtelen magához rántott és átölelt. – Nem akarom, hogy meghalj…
Ledöbbentem. Nem csak azon, hogy Itachi ilyen bizalmatlan felém nézve, hanem azon, hogy sírt. Éreztem a meleg könnyeket a vállamba. Ez nem illúzió volt, hanem valóság. Valóság, amit nem akartam elhinni. A ninja zseni, aki mindig fapofával indult küldetésre, akit mindenki Istenített, a vállamon sírt, mert féltett. Nem volt Ő különleges. Gyorsabban tanult és ennyi. Belül ugyanúgy egy kisgyermek volt, aki féltette a barátait, mert már átélte azt a bizonyos veszteséget. Mély levegőt vettem, majd visszaöleltem.
– Nem fogok meghalni… - suttogtam. – Nem szabadulsz meg egykönnyen tőlem.
XxXxX
– Már azt hittem, hogy berezeltél! – kiabált már messziről Waki.
Csak sóhajtottam egyet. Miután Itachi kisírta magát a vállamon, és elbúcsúztunk, a patikába mentem. Anya nem igazán díjazta a C-osztályú küldetésem, ki is oktatott, hogy mit szabad és mit nem, legalábbis az Ő álláspontja szerint, majd egy zacskó gyógyszerrel, útnak indított. Körülbelül én voltam a kettes csapat szanitéce, bár egyáltalán nem értettem a dolgokhoz. Viszont mindig volt nálam gyógyszer, kenőcs és kötszer. Sőt, nem egyszer kaptam már meg, hogy abból van a legtöbb hasznom, hogy ismerem a növényeket, mert így a gyomlálással is hamarabb végeztünk. Hát, de legalább valami hasznot adtak nekem…
– Késtél, Uchiha – tette csípőre a kezét Naoki.
– Sajnálom, messze lakom, és így is siettem – nyögtem, ahogy odaértem.
– Már mondtam Kaori, ha messze laksz, akkor korábban indulsz, hogy ideérj – bólogatott helyeslően Waki.
– Nos, abban az esetben elég lett volna csak hazaszaladnom és vissza. Mert pakolni nem lett volna időm, az biztos – tettem csípőre a kezeim.
– Elég! – kiáltott ránk June-sensei. – A lényeg, hogy ideértél. Remélem nem haszontalan dolgokat pakoltál be.
– Hááát… - vakartam a tarkóm. Igazából csak pár váltás ruhát, ugye a gyógyszereket és a kötszereket, fegyvereket, hálózsákot és valamennyi élelmet. Meg az én esetemben még egy betét is bekerült, de persze ezt nem reklámoztam. – Szerintem igen.
– Akkor indulhatunk? – kérdezett rá Ritsuki úr.
– Igen, indulunk – bólintott a sensei.
És ekkor történt meg az általam oly régóta várt pillanat, életemben először, elhagytam a falut. Én, Uchiha Kaori, kilenc évesen végre, átléptem a kaput. Magam mögött hagytam a falut, a helyet, ahol születtem és elindultam a nagyvilágba. Hatalmas élmény volt. Igen, lehet bután hangzik, de az volt. Végre elindultam a nagyvilágba. Tudtam, ha egyszer átlépem, akkor onnantól sok olyan küldetésben lesz részem, ahol ezt megtehetem, még ha csak egy egyszerű kereskedő kísérése is…
Ekkor nyelnem kellett. Itachiék is egy egyszerű kereskedőt kísértek… láttam magam előtt a fiú vörösen izzó Sharinganját és könnyes szemeit… Megahaltak. Pedig csak C-osztály volt. Ő pedig túlélte és felébresztette a Sharinganját. Ám ezzel egy hatalmas terhet is felkapott, mert örökké azzal a tudattal kellett élnie, hogy a csapatát megölték. Akárhányszor használta a szemét, mindig felelevenült benne, hogy miként is haltak meg az emberek körülötte. Csak jól leplezte, hogy fáj neki.
A szám íze keserű lett és kicsit megszorítottam a kunai tartómat. Mindig készen kellett állnom. Idéző tekercsekre vigyáztunk, amik nem számítottak akkora kincsnek, de az ellenséges ninjáknak mindig jól jött. Az ilyenek, nem csak a tipikus mezei tekercsek voltak, amiket bármely sarki fegyverárusnál belehetett szerezni. Különleges papírokból készültek, és még a kis méretben is, több dolgot lehetett tárolni. Áruk igen borsos volt, a nehéz előállíthatóság miatt, de megérte. Kényelmesen elfért a zsebben, de annyi dolog elfért benne, mint egy nagyban.
Egy idő után hátrafordítottam a fejem. A kapu már csak egy kis pontnak tűnt, ahhoz képest, hogy mekkora volt otthonról. Egy kicsit meg is álltam. Egy kis félelem fogott el. Addig megvédtek a magas falak és a nagyobb rangú ninják, de onnantól nem. Onnantól a csapatomra, na és persze magamra voltam utalva. Ritsuki úr pedig ránk. Ökölbe szorult a kezem. Már nem voltam akadémiai diák, hogy megkelljen védeni. Már ninja voltam, és nekem kellett védeni. Visszafordultam a csapatom felé és utánuk futottam. Úgy éreztem, hogy amíg együtt maradunk, addig nem lesz baj. Legalábbis nagyon úgy akartam érezni.
~O*O~
Az óra este kilencet ütött, és a legtöbben nyugovóra tértek. Másnap is volt nap, másnap is sok munkára számíthattak. Ilyenkor végre kipihenhették az egésznapi fáradalmat és a stresszt. A felnőttek és fiatalok egyaránt. Kilenc után már leginkább csak az éjszakai élet nagyjai voltak kint, illetve, akiknek másnap semmi dolguk nem volt.
A kis tömbházban is leoltották már a villanyokat, egyedül egy ablakból szűrődött még fény. Az sem villany volt, hanem gyertyafény. Uzumaki Ren még este kilenckor is az asztalánál ült és tekercseket tanulmányozott. A kettes csapatot már C-osztályú küldetésre küldték, szinte érezte a zsigereiben, hamarosan Ők is kapnak. Nem akart haszontalan lenni, hisz elsősorban a medikus szerepét töltötte be, épp ezért igyekezett mindent bemagolni. Szorgalmas diák volt, a tanárai mindig dicsérték, de Ő úgy érezte, hogy nem érdemli meg. Mert hát, hiába tudja az ember fejből, hogy melyik helyzetben mit is kell csinálnia, ha alkalmazni nem tudja.
Kifújta a bent tartogatott levegőt és a hajába túrt. Anyja mindenhez értett. Kitűnően alkalmazta a pecséttechnikákat és hatalmas precizitással végezte az emberek gyógyítását. Ő maga azonban akárhogy igyekezett, nem tudta utánozni. Igaz, fiatal volt még, ezzel nyugtatta magát, de nagyon vágyott arra, hogy jó legyen valamiben. Hogy haszna legyen. Hogy az emberek ne csak megvetően nézzenek rá.
Kis léptek hangjára lett figyelmes. Azonnal a hang irányába fordult, és egy álmos szemeit dörzsölgető, pizsamás, szőke kisfiúval találta szemben magát. Unokatestvérét már egy órája lefektette, nem számított rá, hogy felébred az este. Mindig jól aludt, sosem volt vele olyan probléma, hogy felriadt, ekkor mégis.
– Miért nem alszol, Naruto? – fordult a kisfiú felé teljesen.
– Mert te sem alszol, Ren Onee-san – felelte fáradt hangon.
– Van még egy kis dolgom, elolvasom ezt a pár tekercset és utána megyek, rendben? – mosolyodott el.
– Megint elmész? – érkezett a szomorú kérdés. – Mert én nem akarom…
– Ó, Naruto – húzta ölébe a kisfiút és megölelte.
– Mindig itt hagysz, tebayo. Mindig a Hokage papi vigyáz rám, de általában Ő is lepasszol, mert hogy sok a dolga… Legyél velem többet, Onee-san – pillantott fel szomorúan a vöröshajúra.
– Szeretnék, Naruto, de nem lehet. Még most nem érted, hogy miért teszem ezt, de egy nap biztos megfogod. Mert oka van, hogy hamarabb megszereztem a fejpántot – magyarázta.
– Ha én leszek a Hokage, akkor majd nem engedem, hogy egyedül hagyj, Onee-san. Mert én Hokage leszek, tebayo – hunyta le a szemeit a kisfiú, és néhány pillanat múlva már mélyen aludt.
Ren tekintete elhomályosult és kicsit szorosabban magához ölelte Narutot. Még olyan fiatal… Még csak három éves, és mégis otthagyta. De nem azért tette, mert utálta. Épp ellenkezőleg. Naruto volt az egyetlen élő rokona és megesküdött, hogy Őt nem hagyja meghalni. Hogy mindent megad neki.

Azért lett ninja, hogy pénzt szerezhessen és mindent megvehessen, hogy Naruto semmiben ne szenvedjen hiányt. És hogy erősebb legyen… Erősebb és megvédhesse a neki fontosakat. Hogy ne kelljen megint azt hallania: meghalt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése