A csapat

A nap hétágra sütött, pedig csak kilencet ütött az óra. Hiába, Konohában mindig jó idő volt. Az égen itt-ott bárányfelhők szálltak, s madarak cikáztak. Odakint pedig kellemes meleg fogadta az embereket. Ideális idő arra, hogy az idősebbek pihenjenek, a gyerekek pedig játszanak. Azonban ez nem így ment, ugyanis dolgozni kellett, és Akadémiára járni. Ez mindig is így ment, amikor az embernek nem volt ideje, csodás idő uralkodott, amint azonban szabadidőt teremtett magának, máris rossz lett. Az élet törvénye.

Volt azonban egy tanterem, ahol sok diák idegesen üldögélt. Nem, nem dolgozatra vártak, mindössze arra, kikkel kerülnek egy csapatba. Az akkor végzett geninek ültek ott és idegeskedtek. Tizenkét és nyolc év közöttiek, még csak gyerekek, mégis, olyan életet választottak maguknak, ahonnét már nincs többé menekvés. Persze, Ők nem is sejthették anno, mi fog rájuk várni. Ó boldog tudatlanság!

Ebben a teremben foglaltam helyet én is, az ablak melletti második padban. Nem voltak barátaim, az osztályomból is rajtam kívül csak két tag ment még át, mégpedig Hyuuga Naoki és Inuzuka Hana. Velük sem beszéltem sokat, szóval jobb híján az ablakon bámultam kifelé. Azon tanakodtam, hogy mi lesz velem, ha végre bekerülök a csapatba. Jó lesz-e az összhang, vagy rengeteg viszály lesz köztünk? Milyen felügyelőnk lesz? Melyik lesz a leghosszabb küldetésem? Lesz olyan, amiről nem jövök haza? Csakis ezek jártak az agyamban, illetve az, hogy vajon Itachi és apa jól vannak-e. Hogy Shisui is rendben lesz-e a küldetésen. Hirtelen komolyabban kezdtem gondolkodni, de ez normális… asszem.

– Elnézést kérek a késésért! – lépett be hirtelen tanárunk. – Remélem nem várakoztattalak meg benneteket nagyon.

A teremben erre csönd lett és mindenki a katedra felé figyelt. Olyan ritka volt az ilyen, hogy tanárunk egy pillanatig kiélvezte, majd előhúzta háta mögül dossziéját. Amikor a benne rejtőző papír a felszínre került, akkor újra elkezdődött a suttogás. Szép volt amíg tartott. Pocakos tanárunk hirtelen megköszörülte a torkát, hogy visszakapja a figyelmet.

– Mától hivatalosan is geninek vagytok – kezdte mondandóját. – Ám a tanulást tovább fogjátok folytatni a csapatokba, amikbe rakunk benneteket. Egy jounin parancsnok fog benneteket szárnyai alá venni és tőle fogtok tanulni. Innentől rájuk és egymásra lesztek utalva. Nem is húzom tovább a dolgot, jöjjenek a csapatok!

A kezeim ökölbe szorultak és csakis a tanárt tudtam figyelni. Az akadémián az egyik legjobb átlaggal végeztem, vagyis mellém minimum egy gyengébb társ fog kerülni. Mindig is így volt, a jobbak mellé a gyengébbek, hogy tudják egymást segíteni. Itachi mellé is két gyengécskébb gyermek társult, Shisui mellé is, a bátyjaimhoz erősebb és így tovább. Így van rendjén mióta világ a világ. Olyanról még nem hallottam, hogy csak gyengébbek vagy erősebbek került egy csapatba.

– Kettes csapat: Uchiha Kaori, Hyuuga Naoki és Yamanaka Waki.

Azonnal forgolódni kezdtem, hogy megleljem két csapattársam. Naokit jól ismertem, vele egy osztályba jártam, és nem is ült tőlem messze. Wakit is ismertem látásból, de ennél jobban soha, ugyanis egy évvel felettem járt. Nem tudtam róla szinte semmit. Belegondoltam, hogy Itachinak is ilyen lehetett-e a nulláról indulni. Bár ekkor eszembe jutott, amit korábban mondott. Őt hidegen hagyták a csapattársai.

– Hármas csapat: Inuzuka Hana, Kaminaga Nanako és Miura Sayu.

A terem addig sem túl nagy csendjét hangos susmogás törte meg. A legtöbb csapat úgy nézett ki, hogy két fiú, egy lány, vagy tiszta fiú csapat. Itt azonban három lány került össze, amiről még nem hallottam. Nem igazán vagyok olyan, aki ellenzi az ilyet, de ennyi lányt összetenni valahol katasztrófa. Hisz a gyengébbik nem képviselőin belüli rivalizálás sokkalta durvább, mint a férfiak között. Én már csak tudom, elvégre én is a lányok táborát erősítem.

Összesen végül tíz csapat lett velünk együtt. Hihetetlen, hogy mindig annyi diák megy át, hogy meglegyen a három fős banda. Elvégre, ki látott már kéttagút? Néha elgondolkodtam, hogy vajon a vizsgán így megy-e át pár ember. Akik nem olyan reménytelenek, mint a többi, azokat átengedik-e csak azért, hogy kijöjjön egy csapat. Emellett vajon a jouninokat is valami miatt kiválasztják a csapat mellé, vagy az már véletlenszerű?

Már alig ültünk a teremben, amikor nem jött egy jounin sem. A padra kezdtem firkálgatni és így próbáltam meg elütni az időt. Nem szerettem, ha késnek, főleg nem az első nap. Azért valljuk be, nem a legjobb első benyomás. Meg amúgy is, már kiakartam menni. Nem szerettem bent lenni, jobb volt a szabadban a friss levegőn. Illetve, már elakartam hagyni az akadémia területét is. Genin lettem, nem kellett volna már ott lennem.

Hirtelen egy puffanásra lettünk mind figyelmesek a katedra felől, majd csak a nagy füstöt láttuk. Már ösztönből nyúltam volna kunaiomért, de ahogy a füst egyre halványodott kezdtem megnyugodni. Csak az egyik jounin. Barna haja kontyba volt fogva, és abba kötötte a fejpántját. Hosszúnyakú sárga pólót viselt, melyből kivillant a hasa, alul pedig sárga térdnadrágot és fekete térdig érő szandált. Jobb kezén kesztyű, balon fásli volt. Az összhatást egy összegombolatlan chunin mellénnyel dobta fel. Zöld szemeiből semmilyen érzelem nem sugárzott és arcáról sem lehetett semmit kiolvasni. Végül felemelte a kezét és ujjával felénk bökött.

– Kettes csapat! Ti most velem jöttök, a többiek pedig maradnak várakozni. Nyomás!

Hangja elképesztően bársonyos volt, viszont annál inkább határozott. Lassan felálltam és elindultam utána, miközben arra gondoltam, hogy anya is ilyen. Kedvesnek tűnik, mégis, ha felidegesítjük, akkor veszélyes. Valahogy úgy éreztem, a sensei is hasonló.

XxXxXxX

Mélyet szippantottam a levegőben. Végre kijutottam. Igaz, a szabadság mindössze az akadémia udvara volt, de már ez is valami. Nem egy állott levegőjű tanteremben kellett az időmet tölteni. Ráadásul csönd is vett körül, ami külön jó volt. Otthon is ricsaj, az akadémián is, a szabadban viszont legalább nem.

A sensei végig csípőre tett kezekkel figyelt minket és nem szólt semmit. Nem tudtam, hogy ez azért van, mert annyira reménytelennek talál minket, vagy úgy meglepődött a sok gyereken. Így azonban mi is jobban megnézhettük magunknak, bár a külsőn többet továbbra sem tudtunk róla elmondani. Csakis a semmilyen tekintet… ami továbbra is zavart.

– Szerintem már rájöttetek, hogy én vagyok a felügyelő jouninotok. A nevem Nakagawa June. Most ti jöttök. Név, kor, álmok, erősség, gyengeség… nekem mindegy mit mondotok. Csak mutatkozzatok be valamennyire. Kezdjük jobbról, amúgy is lányoké az elsőbbség – zúdította ránk egyszerre az öt perce fontolgatott információt.

Sóhajtottam egyet, majd kihúztam magam és egyenesen a senseit kezdtem figyelni.

– A nevem Uchiha Kaori, nyolcéves vagyok. Az Uchiha klánból jövök, mint a nevem is mutatja. Első sorban a ninjutsuhoz értek, a taijutsum pedig még egy kis finomításra szorul, de abból is elviselhető vagyok. A nagy álmom, hogy egy nap az ANBU-nál szolgálhassak és ezt be is fogom teljesíteni… illetve lekörözök egy bizonyos személyt – feleltem csillogó szemekkel.

– Egy Uchiha – mosolyodott el a sensei. – Ismerem a klánod, de arra is kíváncsi vagyok, hogy honnan kezdik a rendőreink. Következő!

– Hyuuga Naoki vagyok és nyolc éves. A Hyuuga klán mellékházából jöttem és van egy öcsém. A taijutsu és ninjutsu az asztalom, a genjutsu viszont a mumusom. Célom egy nap megtörni az idióta Hyuuga ház rendszert és megvédeni a további fájdalmaktól a kistestvérem – morogta az orra alatt a fiú.

– Egy mellékházas bosszúállók. Ismerem ezt a verziót… elég szar a helyzeted, nem szépítek, de majdcsak lesz jobb – vont vállat June sensei, majd tovább nézett. – Következő!

– Yamanaka Wakinak hívnak és már tíz éves vagyok. A nevemből is hallani melyik klánból szabadultam, Inoichi unokaöccse vagyok. Genjutsu és ninjutsu ami jöhet, a taijutsuban viszont szar vagyok, mint annak a rendje, abból kis híján meghúztak. A klánom összes technikájához értek már valamennyire, azok fejlesztgetésével ment el a taijutsu gyakorlásra szánt időm. Nagyobb álmom különösen nincs, ninja akarok lenni, mint a fater, hogy megvédjem az otthonom és egy nap átszeretném venni nagybátyám helyét. Ó, és én vagyok a klánom csodagyereke – vigyorgott.

– Szóval van egy elkényeztetett kölyök is a csapatomban. Azért kíváncsi vagyok, hogy mennyire értesz az elmondottakhoz – bólogatott a sensei, majd ismét csöndben nézegetett minket.

Csak a szemeim forgattam. Ilyen látványosan nem kellene utálnia bennünket csak a bemutatkozás alapján. Valóban nem tűntünk elsőre valami hatalmas fegyvernek, de biztos voltam benne, hogy egy kis edzéssel összekovácsolódunk. Ráadásul én értek a ninjutsuhoz, Naoki a taijusuhoz, Waki meg a genjutsuhoz. Tökéletesen kiegészítettük egymást. Mégis honnan szabadult a nő, hogy ennyire lenéz…

… Hirtelen megpillantottam valamit a sensei vállán. Egy tetoválást, de nem is akármilyet. Azonnal fel is emeltem a kezem, mire June sensei rám nézett és biccentett, hogy mondjam.

– Sensei… az a tetoválás a válladon! – mutattam oda. – Te az ANBU-tól jöttél, igaz?

Ekkor a nő oldalra pillantott a vállára, majd vissza rám. A kisebb mosoly újra megjelent a szája sarkán és csak egy picit bólintott.

– Igen, az ANBU-tól jöttem. Tizenöt évig szolgáltam ott, amikor is a Harmadik felmentett a szolgálataim alól és egy osztályt bízott rám – válaszolta.

– Tizenöt év? – kiáltott fel Waki. –Sensei, akkor te nagyon vén lehetsz! Szal’ ha vén vagy, akkor kivágnak az ANBU-tól?

– Nem, mindössze a Hokage úgy érezte, hogy jót fog tenni nekem egy kis szünet – magyarázta meglepő nyugalommal a sensei. – Egyéb kérdés?

– Nehéz… bejutni oda? – kérdeztem meg elég halkan.

– Nem lehetetlen, ha maga a Hokage ajánl. Vagy egy másik ANBU tag. Természetesen kell hozzá tapasztalat és nem lehetsz szinte semmiből gyökér, de az egész attól függ, hogy hova akarsz kerülni. Az ANBU-ban is többféle helyre mehetsz és mindenhol megvan a maga követelménye. Egyelőre viszont még nem állsz azon a szinten, hogy bejuthass, ahhoz minimum a chunin szintet el kell érned és a vizsgán is meg kell mutatnod mit tudsz. Szóval majd, ha azt elérted, akkor visszatérünk rá.

– Rendben – engedtem vissza a kezem magam mellé.

– Még valami? – nézett körbe rajtunk, majd miután senki nem jelentkezett újra megszólalt. – Akkor beszéljünk arról, hogy mi lesz holnap.

– Már küldetésre megyünk? De fasza! – kiáltott Waki.

– Nem küldetés, hanem egy vizsga – pillantott rá a tanárunk.

– Vizsga? De hát már geninek lettünk? – szólalt meg hirtelen Naoki is.

– Pontosan, azonban mindent az akadémián sem mondanak el. Egy vizsga, melyből kiderül, hogy jó választás volt-e az adott csapat. Azonban itt jön a nehézség. Ezen a vizsgán ugyanis mindössze három csapat jut tovább!

A szívem kihagyott egy ütemet miközben belém villant a felismerés. Három csapat… tíz csapat lett, akkor abból héttel mi lesz? Emellett mi van, ha esetleg négyen is megfelelnek? Vagy ennyire nehéz lenne a vizsga, hogy még a három is nagy szám?

– Ne már! – nyögött fel Waki. – Pedig már tökre beleéltem magam, hogy genin lettem…

– És még, hogy én ne temessem el előre a csapatom… - sóhajtott egyet a sensei. – Na, mindegy. Holnap kilencre várlak benneteket az erdő előtt. Akkor már pontosabb leszek, mint ma, szóval ti se késsetek.

– Igen is! – kiáltottuk egyszerre.

– Rendben – tette ismét csípőre a kezeit June sensei. – Akkor csapat, oszolj!

XxXxXxX

Lassú léptekkel haladtam hazafelé. Dél volt, már Shisui is biztos elindult, otthon meg biztos nem volt senki. Anyu kilenckor nyitott hétköznap, hétvégén korábban és este hatkor zárt. A bátyáim küldetésen voltak, vagy edzettek, Imari és Naomi pedig az akadémián. Nem láttam értelmét sietni haza, elvégre egyedül semmi izgalmas nincs a házban. A fiúkkal még egy picit beszélgettünk mielőtt elváltunk. Mindketten a falu egy másik végén laktak, csak a mi klánunk volt ennyire a falun kívülre „száműzve”. Néha elgondolkodtam, hogy miért vagyunk ennyire kint, de komolyabban sosem mentem bele. Biztos közelebb akartak minket a börtönhöz, elvégre mi voltunk Konoha rendőrsége. Csak akkor is, néha kellemetlen volt.

Amikor a házunkhoz értem, akkor kinyitottam az ajtót és nagy meglepetésemre nyitva volt a zár. Halkan léptem be és zártam is vissza az ajtót, majd a földre pillantottam. Nem akartam hinni a szememnek. Egy pár negyvenhármas, kopott shinobi szandál helyezkedett el a lépcső alatt. Gyorsan lekaptam az enyéim, majd beszaladtam. Előbb a konyhába, de az üres volt, majd az ebédlőbe és így tovább. A nappaliba pillantottam utoljára és elkerekedett a szám és a szemeim. Ott volt… Ő volt az… élt…

– Tou-chan! – kiabáltam és odarohantam hozzá.

Apukám csak a kiáltásomra fordult meg, de azonnal az ölébe kapott és szorosan magához ölelt. Tényleg ott volt… élt és ennél nagyobb dolog nem is kellett. Annyira szorítottam magamhoz, hogy félő volt, hogy megfullad, de nem bánta, sőt, viszonozta.

– Kislányom – szólalt meg rekedtes hangján.

– Annyira hiányoztál – szipogtam.

– Te is nekem – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Nem volt, aki nyaggat, hogy gyakoroljak vele.

– Tényleg! – löktem el magam apától. – Látsz rajtam valami furcsát?

Apukám egy ideig furán nézett rám, majd ahogy kiszúrta a fejpántom elkerekedtek a szemei. Apa sosem volt az az érzelmes típus, mindig bohóckodott és mosolygott, vagy egyszerűen csak komor képet vágott. Ezt a két érzelmet ismertem meg tőle életem nyolc éve során, azonban ezúttal más volt. Láttam, ahogy egy könny csordul le az arcán, majd még egy és még egy. Még sosem láttam apát sírni, ezért ez fura volt. Igaz, a boldogságtól sírt – legalábbis nagyon remélem, hogy nem attól, hogy ezzel a fejpánttal én is beálltam az öngyilkosok sorába – de még az is meglepő volt.

– Istenem… te genin lettél! – ölelt ismét magához apa. – Mikor?

– Csak tegnap… - vontam vállat. – Szóval még áll előttem egy vizsga.

– Biztos az is menni fog – simogatta meg a hajam apa miközben kicsit hátrébb lépett. – Nagyon büszke vagyok rád kislányom.

– Ránk nem? Olyan rég mondtad már – hallottam egy hangot mögülem.

– Rád miért lenne? Maximum rám – jött egy másik.

– Noboru, Kinji – mosolygott rájuk apám miközben megtörölte a szemeit. – Hát titeket is látni!

– Kikészítettétek Airit? – pimaszkodtam.

– Vicces vagy húgi, de kíváncsi vagyok milyen lesz majd, ha neked csapatod lesz – bólogatott Kinji.

– Kikérem magamnak, ugyanis már van csapatom! Sőt a csapatkapitányom egy volt ANBU-s – tettem keresztbe a kezeim.

– Hát akkor téged hamar temetünk. Mi a kaja, éhen halok – terelte gyorsan a témát a bátyám.

Erre már csak sóhajtani tudtam. Nekem miért nem jutott legalább egy normális bátyj? A sors megáldott kettővel is, mégis mindkettő egy hatökör. Nem baj, még tíz év és elmehetek, hacsak ez a kettő el nem költözik addig… amire nincs sok esély.

XxXxXxX

Már mind megfürödve ültünk a nappaliban és beszélgettünk. Majdnem kilenc óra volt, a húgaim ki is dőltek, viszont anyu, én, apu és a fiúk még javában járattuk a bagólesőnk. Sőt, ami a leg meglepődd, én is sorra kerültem azzal, hogy kik is kerültek velem egy csapatba.

– Ez a June valahonnan nagyon ismerős nekem… - törte a fejét apu. – Valahonnan biztos ismerem.

– Nem lehet, hogy a vezetékneve ismerős? – kérdezte anyu. – Elvégre veled együtt végzett Nakagawa Kaeda.

– De, igaz – bólogatott apu. – Biztos neki a húga ez a June.

– Emellett ott a Hyuuga és a Yamanaka srác. Tiszta klános kölykök kerültek egy csapatba – dőlt hátra kényelmesen Noboru. Szerintem még a lábát is feltette volna az asztalra, ha anyu nincs bent.

– Ők milyenek? – kérdezte Kinji.

– Hát… Naoki nagyon csöndes és magába fordult. Annyit tudta meg róla, hogy utálja a klánját. Aztán Waki hangos, folyton beszél és rengetek hülyeséget… meg rendkívül hülyén – bólogattam.

– És mit gondolsz, jól kifogtok jönni? – érkezett az újabb kérdés.

– Egy nap után ezt nehéz megmondani, de remélem, hogy igen.

– Ez nincs így, én már egy nap után megmondtam, hogy utálni fogom Airit… és utálom is! – tárta szét karjait Kinji.

– Az én esetemben nem áll fenn az a veszély, hogy utáljam a nálam okosabbat – pimaszkodtam.

– Nem is azért utálom, hanem mert egy idegesítő cafka! – bólogatott Kinji.

– Uchiha Kinji, egy nőről és lányról sem mondunk ilyet, akármennyire is utáljuk! – szólt rá anya.

– Minden esetre jó a hozzáállásod Kaori – mosolygott rám apu. – Majd az idő eldönti, hogy ki fogsz-e velük jönni.

– Azért én arra is kíváncsi leszek, hogy átmentek-e holnap a vizsgán. Ha igen, akkor elkezdek hinni a csodákban – bólogatott Noboru.

– Ne legyél negatív fiam – pillantott oda apa. – Elvégre nektek is sikerült.

Erre elkellett röhögnöm magam. Néha jó volt lánynak lenni, mert a szüleim ilyen esetben gyakran kiálltak mellettem. Főleg akkor, ha valamelyik bátyám osztotta az észt, ami gyakran előfordult. Természetesen ez nálam is megmaradt, így a húgaimmal én beszéltem így, de szüleim akkor mindig lehurrogtak. Szóval én is visszakaptam.

– Viszont most már ideje lefeküdnöd, Kaori. Holnap nehéz napod lesz – bólogatott anyu.

– Tudom – sóhajtottam, majd megpusziltam aput és anyut. – Jó éjt.

Ezután a szobámba siettem, ahol bebújtam az ágyamba, nyakig betakaróztam és a szekrényemen elhelyezkedő képet figyeltem. Miután a szemem hozzászokott a sötéthez már láttam azt is, hogy mi van rajta. Itachit és Shisuit figyeltem. Ha nekik sikerült, akkor nekem is sikerülnie kell… Nem maradhattam le! Ha meg mégis, akkor az elég kínos, főleg amellett, hogy a bátyáimnak is sikerült.

~O*O~

A nyár igazán melegnek ígérkezett Konohában, ugyanis még estére sem hűlt annyira le a levegő, hogy meglehessen fagyni. Sőt, egy pólóban is kényelmesen megvolt az ember. A szél sem fújt, az ég sem volt felhős, igazán kellemesnek mondható idő uralkodott. Főleg bent az erődben, ahol a fák kicsit még meg is tartották a meleget.

Itachi volt a második őrszem, míg társai aludtak. Szeretett éjféltájt figyelni és hallgatni az erdő zaját. A tücskök ciripelését, a szél susogását – már ha volt – és az állatok hangját. Olyan békés volt, ráadásul, ha ellenség jött, akkor azt azonnal fel lehetett fedezni. Sötétben pedig Ő számított a legjobbnak, mert sharinganjával azonnal látta, ha valaki közeledik. Azon az estén azonban kényelmetlenül ücsörgött és nem is nagyon figyelt. Gondolatai messze jártak, ami nem vallott rá.

– Minden rendben, Itachi? – jött egy hang mögüle.

A fiatal fiú megfordult. Sose érte meglepetés szerűen, ha megszólították… ekkor azonban tényleg nem számított rá. Kicsit megdörzsölte a szemeit, majd igyekezett inkább a feladatára koncentrálni. A férfi azonban mosolyogva ült le mellé és a csillagos eget kezdte bámulni.

– Ritka amikor ennyire csillagos az ég. Gyakran elkalandozom és figyelem az eget, hátha jön egy hullócsillag és kívánhatok – mosolyodott el, majd lepillantott Itachira. – De úgy gondolom téged nem a csillagok kötnek le ennyire.

– Ennyire látszik, Iruma sensei? – sóhajtott a fiú.

– Csak az, hogy egésznap teljesen más vagy. Mi zavar? – kérdezte kedvesen a férfi.

– Nem zavar az ég egy adta világon semmi, csak az eszem otthon hagytam… - vonta meg a vállát a fiú.

– Értem – bólintott a sensei. – Neked is idén kezdi a genin évet az egyik barátod?

– Miből veszi ezt sensei? – biccentette oldalra fejét Itachi.

– Onnan, hogy az unokahúgom is idén vált geninné és nekem is csak rajta jár az eszem.

Erre az Uchiha elmosolyodott és nyújtózott egyet. Ellehet zsibbadni a folyamatos üléstől főleg ha így elgondolkodik az ember.

– Igaza volt sensei. Az egyik legjobb barátom tegnap lett genin, ma osztották csapatba és holnap vizsgáztatják.

– Aggódsz amiatt, hogy hogy fog neki sikerülni? – biccentette oldalra a fejét a férfi.

– Lehetetlen, hogy Kaori átmenjen… - ingatta meg a fejét Itachi. – Igaz, remek ninjutsus, és talán még csapatban is tud dolgozni, de nem tudja mit jelent ninjának lenni. Azt hiszi, hogy az egész az, hogy elmegy küldetésre és mindenki imádni fogja. Aztán egy nap ANBU-s akar lenni, ahhoz pedig nagyon sok minden kell… úgy gondolom, hogy Ő ezt nem bírná idegileg.

– Az előbb azt mondtad, hogy a legjobb barátod, mégis eltemeted – kuncogott az idősebb. – Akkor most hogy is van?

– Ne nevessen sensei – nézett fel Itachi. – Egyszerűen képtelenség, hogy így átmenjen, vagy akár ANBU tag legyen!

– Itachi, mondok neked valamit – pillantott kedvesen tanítványára a férfi. – A legtöbben magunk sem tudjuk, hogy mit vállalunk azzal, ha ninják leszünk. Sokan azt hisszük, hogy ez egy szakma, de csak a hosszú évek alatt jövünk rá, hogy életvitel. Rengeteg küldetés kell, hogy felismerjük a rosszabb oldalát ennek a világnak. Ha viszont egyszer ez megtörténik, akkor sosem feledjük el és később tovább tudjuk adni a következő generációnak. Én most tanítalak téged és a többieket azok alapján is, amiket én átéltem és megtanultam. Engem is ez alapján tanítottak és az én senseiem is. Az életnél jobb tanító nincs. Ha nem tapasztalsz meg valamit, akkor nem tudod megtanítani később másoknak és ez talán a halállal is jár. Ne temesd el a barátod, mert hidd el, előbb utóbb maga is rá fog jönni, hogy mire vállalkozott. Az élet megtanítja neki.

Itachi erre csak bólintott majd maga is az égre nézett. Kaori olyan kis kedves és törékeny volt… nem ninjának való. De talán emiatt is akart annyira az lenni. Az Uchiha sóhajtott egyet, majd az órájára pillantott és a sátorhoz ment felrázni csapattársát.

– Sensei – fordult még meg Itachi. – Ha Kaori átmegy, ráadásul nem rakja félre a fejpántot csak azért mert rádöbben mi is az a ninjaság… akkor hinni fogok a csodákban.

Ezután bemászott a sátorba és bebújt hálózsákjába. Kaori, mint genin… chunin… ANBU. Ez egy hatalmas vicc!