Vizsgázzunk!

Elég érdekes dolog ez a geninség. Az egyik percben még ugrálsz örömödben, hogy ninja vagy, a másikban meg már lehet, hogy adhatod is vissza a fejpántod. Vizsga, mégpedig arról, hogy megfelelő-e a csapat. Több idő kellene, hogy összekovácsolódjanak az emberek, de belegondolva, mikor lenne erre idő? Elvégre a ninjaság nem arról híres, hogy hosszú életet biztosít. Bármely nap bekövetkezhet, hogy egy alig végzett genin csapatra van szükség, amiben azért lássuk be, nem jó, ha nincs összhang. Ez esetben jó azt hinni, hogy ha már az első alkalommal minden jól megy, akkor van esélyed átmenni a vizsgán. Viszont ez attól függ, hogy a többiek hogy állnak a dologhoz. Nem lehet jó egy magányt kedvelő emberrel egy csapatba kerülni.

– Miért lógatod az orrod hercegnő – borzolta meg a hajam apám.

– Nem lógatom, csak elgondolkodtam – feleltem miközben leraktam a fejpántom és bekaptam még egy pár falatot.

– A vizsga, ugye? – kérdezte kedvesen.

– Azért elég lehangoló belegondolni, hogy harmincból csak kilencen megyünk tovább – feleltem vállat vonva.

– Mindig van következő év – mosolygott apu.

– Igaz – vigyorodtam el. – Csak elég gáz, ha megbuksz.

– A nagyapád is csak másodjára lett igazán genin, mégis mennyire tiszteletben tartott ember lett. Sőt, elsők között lett chunin és jounin.

– Van benne valami – kuncogtam, majd az órára néztem. – Lassan indulnom kellene. Nem kéne késnem.

– Hova kell menned? – nézett rám apa.

– Nem messze. A hármas kiképzőterület melletti erdőbe – azzal felálltam és megpusziltam aput.

Ezután az ajtóhoz mentem, ahol felkötöttem fejpántom, majd feltekertem fáslim, felkapcsoltam a kunaitartóm és felhúztam a szandálom. Táskám az ajtó mellé volt készítve, azért tettem el pár dolgot, ami kellhetett. Azt felhúztam a hátamra, majd felálltam. Anya már elment, ha apa otthon volt, akkor mindig hétkor nyitott. A bátyámék küldetést kaptam, a húgomék pedig az akadémián ültek. Szóval csak én voltam otthon apuval.

– Elmentem! – kiáltottam be és kinyitottam az ajtót.

– Kaori! – kiáltott utánam apa, mire megtorpantam és megfordultam. – Csak ügyesen – mosolygott rám.

– Köszi apu – viszonoztam a mosolyt és azzal bezártam az ajtót.

XxXxXxX

Néha elgondolkodtam, hogy az Uchiha klán miért van ennyire a falu szélére „száműzve”. Roppant kellemetlen volt órákkal korábban elindulni valahonnan, hogy biztos ne késsek, vagy olyan sokat gyalogolni hazafelé. Természetesen tudtam, hogy nem lehet minden a szomszédomban, de azért jól esett volna, néha közelebb lenni pár dologhoz. A kórház is olyan messze volt, mindig attól tartottam, hogy nem érnek el oda időben és az ember meghal, megszül vagy mi egyéb. Bosszantott, de nem tehettem semmit. Majd ha egyszer eldöntöm, hogy Hokage akarok lenni, akkor megoldom, addig meg csak álmodozom. Végül tíz perccel a megbeszélt idő előtt érkeztem úgy, hogy háromnegyed nyolckor indultam és csak sétáltam. Ha futok, akkor talán hamarabb megvan. Naoki és Waki már ott vártak rám és mindketten elég türelmetlennek tűntek.

– Azt hittük már el sem jössz! – kiáltott fel Waki. – Szal’ tartozol egy bocsánat kéréssel!

– Költözz te is az Uchiha negyedbe és majd akkor beszélhetünk erről – feleltem miközben eléjük léptem.

– Ha messze lakom, akkor korábban indulok. Azé’ nehogy má’ miattam szívjanak a csapattársaim – bólogatott a szőke.

– Maradj magadnak, legalább nem késtem – tettem csípőre a kezem.

Mondhatom, remekül indult az első napunk. Ha ilyen lesz a csapatmunka, akkor mehetünk is vissza az akadémiára az első percben. Wakiról látszott, hogy eléggé el lett kényeztetve. Bár gondolom ezzel járt, ha az ember a klánjának a legjobbja… bár nem emlékszem, hogy mi elkényeztettük volna Itachit.

– Sze’ntem jogos a kiakadásom – bólogatott továbbra is.

– Ülj már le Yamanaka! – morogta Naoki. – Zavar, hogy nem bírsz öt percig kussolni.

– Verekedni akarsz? – fordult harmadik társunk felé. – Verekedjé’! Nem félek tőled!

– Remekül kezdünk – temettem tenyerembe az arcom.

– Eddig én sem vagyok elkápráztatva.

Egy emberként fordultunk a fa irányába, ahonnan a hang jött. June sensei az egyik ágon ült és egy reménytelen tekintettel nézett minket. Reméltem, hogy nem maga a találkozás volt a vizsga, mert akkor meg is buktunk. Tényleg, milyen rossz lehet már, ha valamelyik sensei már ez alapján megbuktatja a diákjait… bár attól, hogy nem jönnek ki jól, a csapatmunka még jó lehet. Nem?

– Sensei! – kiáltott Waki. – Hát te mé’ vagy ott? Az erdőbe kellett volna mennünk?

– Nem, csak csináltam pár előkészületet – bólogatott a nő.

– Például kiraktál pár medvecsapdát? – szűkítette össze szemeit szőke csapattársam.

– Egyet értek azzal, hogy néha lehetnél kicsit nagyobb csöndben – fogta fejét a sensei. – Olyan csapdát egyértelműen nem rakok ki, amibe elsőre belerohannátok. Emellett kevésbé halálosakkal dolgozom. Halálossal elég lesz majd akkor, ha már biztos, hogy a csapatom lesztek.

– Miről fog szólni a vizsga? – szólalt meg hirtelen Naoki. – Engem az jobban érdekel.

– Mondom is! – bólintott senseiünk, majd egy órát vett elő és lerakta az egyik fa tövébe. – Időre fog menni a feladat, ami nem más, mint, hogy elvegyetek tőlem egy tekercset és ide hozzátok – mutatott egy odúra, majd folytatta – Bármilyen fegyvert használhattok, ha úgy van, akár úgy is nekem jöhettek, mintha megakarnátok ölni. A tekercset nem nyithatjátok ki, hanem azonnal hozzátok ide!

– Ennyi? – nyögött Waki. – Aszittem, hogy ennél komolyabb lesz. Vagy egymással is meg kell küzdeni érte?

– Ugyan, már – legyintett a sensei. – A csapatmunka a lényeg, nem az, hogy hogyan szenvedtek egymás megverésével. Egyébként szeretném hozzátenni, hogy ha nem végeztek időben, akkor mehettek vissza az akadémiára!

A torkomban gombóc keletkezett, ahogy nyelni próbáltam. Szóval kapunk majd valamennyi időt, ez alatt el kell vennünk egy volt ANBU-s tekercsét és vissza kell jönnünk. Ez így túl könnyűnek hangzik még akkor is, ha a sensei túlképzett. Szóval lesznek buktatók és rejtett csapdák, amiket ki kell játszani. Viszont még így is kevés csapatmunkát találtam benne.

– Ezt kössétek a derekatokra – dobott elénk két hosszabb kötelet. – Kaori legyen jobb oldalt, Naoki bal oldalt, Waki pedig középen. Gyorsan!

Felkaptam az egyik kötelet és lassan elkezdtem a derekamra csavarni, majd megkötöttem. Értetlenül néztem a senseit, majd inkább odaadtam a kötél másik felét Wakinak. Olyan két perc alatt összekötöttük egymást és egy-egy méter volt köztünk. Belegondolva, ez már nehezítésnek számított.

– Ennek mi a fasz értelme van sensei? Nehezítés? – rakta tarkójára a kezét Waki.

– Az is lehet – vonta meg a vállát June sensei. – Így fogjátok tőlem megszerezni a tekercset. Ha valaki leveszi a kötelet, akkor automatikusan kizárta magát és a többieket.

– És ha a kötél elszakad? – emeltem fel a kezem.

– Akkor köteles tartani azt a helyet, amit adtam neki, de jobb lenne, ha a kötél nem szakadna el – tette csípőre a kezeit. – Azonban ha már nálatok van a tekercs, akkor eloldhatjátok és valaki hátramaradhat, hogy védje a többieket. Ez a ti döntésetek lesz. Ha kilencet üt az óra, akkor kezdünk. A menet délig fog tartani. Én most elindulok befelé, de ti csakis kilenckor indulhattok!

Egyszerre bólintottunk, mire senseiünk már sehol sem volt. Mind az órára néztünk. Még volt egy percünk, addig edzhettük magunkat lelkileg. Szóval, a kötél nem sérülhetett meg és így kellett harcolnunk. Nos ez nem is lett volna akkora baj, de mind máshoz értettünk, vagyis ha közelharcra került a sor, akkor Wakinak hátul kellett maradnia, ninjutsunál mind érvényesültünk a genjutsunál pedig… ott Wakit kellett előre küldeni. Azonban, ha nem találjuk meg a senseit és nem végzünk, akkor megbuktunk, nem számít milyen a csapatmunka. Kilenc és dél között nincs sok idő, szóval igyekeznünk kellett. Nem bukhattunk meg! A célegyenesben nem!

Az óra egy pittyegéssel jelezte, hogy egész van, én pedig azonnal rohantam… volna, ha másik két csapattársam is elindul. Így csak seggre ültem. Igaza volt Wakinak, a kötél csak nehezítés.

– Most mit ácsorogtok itt? – ugrottam fel értetlenül. – Egész van, menjünk!

– Csak így terv nélkül? Díjazom a bátorságod, de szerintem hamarabb célt érünk, ha tervezünk – motyogta Naoki.

– Terv? – értetlenkedtem. – Hát utána futunk, megtámadjuk, elvesszük a tekercset, aztán visszajövünk.

– Asszem ez nem lenne vizsga, ha ilyen könnyű volna – bólogatott Waki.

– Ha ész nélkül berohanunk, akkor abból csak annyit érünk el, hogy azonnal beleesünk az összes csapdába. Ha már minden áron főnökösködni akarsz, akkor ezt is vedd számításba! – emelte meg a fejét a Hyuuga így végre már beláttam a kapucnija alá. Volt arca!

– Én igen is figyelek! – tettem csípőre a kezeim. – De ha csak itt ácsorgunk, akkor a sensei kitudja meddig jut!

– Az lehet, de ne feledd mit mondott! Előkészületeket tett – villantak ki a lila szemei kapucnija alól. – Vagyis, ha nem is halálos csapdák, de várnak minket odabenn meglepetések.

Erre nyelnem kellett. Naokinak igaza volt. Ha nem is halálos, de csapdák voltak odabenn. Ami többféle lehetett. Lehettek rejtett kunaiok, genjutsu, füst és fénybombák, altató mérgek… és még a senseire nem is gondoltam. Viszont akkor is igyekeznünk kellett, mert már így is elment két perc.

– Rendben – bólintottam. – Én és Naoki futunk elől, Waki pedig maradjon hátul. Így megtudjuk védeni.

– Oszt’ mé’ engem kell védeni? – értetlenkedett a Yamanaka. – Tudok magamra vigyázni!

– Te vagy itt az egyetlen, aki nem értesz a taijutsuhoz, ember! – pillantottam rá. – Természetes, hogy védenünk kell! Kitudja milyen rejtett csapdáink vannak… de szerintem a legtöbb kunaios.

– Nem szeretek elől menni – morogta Naoki.

– Márpedig elől megyünk és vigyázunk egymásra! – bólogattam. – Indulhatunk?

– Oszt’ ha meglesz a sensei? – nézett rám Waki.

– Arra elég akkor visszatérni! – zártam le ennyivel. – Indulhatunk?

– Van más választásom? – nyögött a Hyuuga.

– Nincs. Gyerünk! – kezdtem újra futni.

Ekkor már jöttek velem a fiúk is. Naoki mellettem futott, Waki pedig mögöttünk. Az erdő nem volt olyan nagy, viszont több helyre is el lehetett benne bújni. A sensei nem mehetett túl mélyre, mert akkor ellehetetlenítette volna a küldetést. Viszont a sűrű bozótos és lombkorona nem segített sokat. Utáltam ilyenkor az erdőket, olyan sok helyen bújhatott meg ellenség. Persze én is megbújhattam sok helyen, ami jó volt, de utáltam, ha meglepetésként ért a támadás. Az erdő kétélű fegyvernek számított. Ami elrejtett, az elrejthette az ellenséget is.

– Naoki, a szemeddel tudsz valami bíztatót mondani a sensei helyzetéről? – kérdeztem rá végül.

– Majd mindjárt kiderül – érkezett a válasz.

Hallottam, ahogy suttogja szemtechnikája nevét, majd nézelődni kezdett. Legnagyobb döbbenetemre azonban hirtelen megállt és Waki mögé rohant előkapva kunaiát. Amikor megfordultam, akkor azt láttam, hogy több fegyver is tart felénk. Azonnal odaugrottam és elkezdtem kivédeni úgy, ahogy az akadémián tanultam. Nem segített azonban sokat, hogy Naoki folyamatosan balra húzott, Waki pedig bukdácsolt és többször el is esett. Több vágást is beszereztünk, és rendkívül elfáradtunk mire végeztünk. Bele sem mertem gondolni, hogy mi történt volna, ha nem szólok Naokinak, hogy aktiválja a Byakugant.

– Mi a fasz? Mikor léptünk csapdába? – nézett jobbra-balra Waki.

– Nem mi léptünk bele – felelte Naoki az egyik fát kémlelve. – A sensei vágta el.

– A sensei? – kérdeztünk vissza egyszerre szőke csapattársammal.

– Vagy Ő, vagy valaki megakart minket ölni – vont vállat a Hyuuga. – A lényeg, hogy valaki a fánál vágta el a drótot.

– Oszt’ te honnan láttad, hogy jön ez a sok szar, amikor meg sem fordultál? – biccentette oldalra a fejét Waki.

– A Byakugannal. Háromszázhatvan fokos szögben látok, tíz mérföldön keresztül mindenen át – felelte természetesen a fiú. – Azt hittem ennyit azért ti is tudtok.

– Bocs, hogy nem ismerem minden klán nyavalyáját! – emelte égnek kezeit Waki. – Elég nekem a sajátom faszságait hallgatni…

– Nem tudsz nem káromkodni? – kérdeztem felháborodottan.

– Oszt’ mi van, ha tok’? Nem mindegy hogy beszélek? – morogta a fiú.

– Most ne erről veszekedjünk! – intett le minket Naoki. – Előttünk megint csapdák fognak minket várni… füstbombákat látok…

– Kitudjuk Őket kerülni? – kérdeztem rá.

– Nem úgy tűnik. Ha meg mégis, akkor nagyon hosszú idő… June sensei pedig pontosan ott van mögöttük.

– Mit tartalmazhat egy füstbomba, vagy miről terelheti el a figyelmet? – kérdeztem hangosan.

– Támadásokat, csapdákat leplezhet. A füstön keresztül egy normális szem nem lát át, így tökéletesen el tudják magukat rejteni benne az ellenség emberei – magyarázta Naoki.

– Vagy genjutsu! – kiáltott fel Waki. – Találkoztam olyannal, ami felrobbant oszt’ a füsttől hallucinálni kezdtem. Akkor kezdtünk genjutsut tanulni a faterral.

– Akkor a továbbiakban máshogy kell haladnunk – törölte le arcáról a vért Naoki. – Nekem hátul kell mennem, mert a sensei ott is megjelenhet. Yamanaka haladjon középen, Uchiha, te meg menj elől.

Erre ökölbe szorult a kezem és a földet kezdtem bámulni. Ha fegyvereket próbál rejteni a köd, akkor még nem is lenne akkora baj, mert Naoki tudna figyelmeztetni, ha viszont genjutsu… Ebben a vizsgában a csapatmunka amire figyeltek, így viszont fenn állt a lehetősége annak is, hogy egyenként méri fel a sensei az erőnket. Vagyis mindannyiunk erőssége és gyengesége megjelenik. Nos, ez egyéb esetben nem is lett volna baj, de az enyém más volt.

– Van valami gond, Uchiha? – kérdezte a Hyuuga.

– Nem mehetek elől – vallottam be halkan.

– Oszt’ mé’ nem? – értetlenkedett Waki. – Ha jön a fegyver, Naoki majd üvölt, oszt’ elcsapjuk. A genjutsu meg a te klánod specialitása, nem?

– Hát… fogjuk rá – dörzsöltem a tarkómat.

– Akkor? Legyen vörös a szemed, aztán spuri! – tapsikolt a szőke.

– Nem lehet – vallottam be.

– Má’ mé’ nem? – állt meg hirtelen Waki.

– Azért mert nincs Sharinganom…

Az egyik legrosszabb dolog a Sharinganban, hogy nem aktiválódik magától. Itachinak és Shisuinak már megvolt, a bátyáim kilencévesen szerezték meg, anyu és apu is alig voltak nálam idősebbek, amikor aktiválták, nekem azonban nem sikerült. Sokan emlegették úgy, hogy a Sharingan az a szemtechnika, ami tükrözi az érzéseinket. Velem még semmi olyan stresszes nem történt, hogy aktiválni tudjam, így azonban nem is tudtam felébreszteni. Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy nem lehet egy bizonyos kor alatt felébreszteni, de miután Itachi egyszer úgy jött haza, hogy már használta, azután igencsak bénának éreztem magam. Egy Uchiha, aki képtelen a klánja doujutsuját használni… szerintem annál kellemetlenebb nincs. Persze, nem támaszthatja fel mindenki egy csettintésre, de azért jó lett volna legalább ebben megelőzni Itachit és Shisuit… úgy bekerülni a csapatba, hogy nincs gyengém. Így szemek nélkül azonban a genjutsu számított az egyik legnagyobb mumusomnak.

– Neked nincs Sharinganod? – tágultak ki Waki szemei. – Az hogy a faszomba lehet? Há’ te egy Uchiha vagy, azoknak meg van! Tán’ nem vagy az teljesen?

– Dehogynem! Anyám, apám Uchiha és ameddig vissza tudom idézni a családfám, addig csakis Uchihák vannak benne… - emeltem fel picit a hangom, majd kifújtam a levegőm. – Mindössze még nem ébresztettem fel.

– Felébreszteni? – kérdezett vissza a szőke.

– Igen, felébreszteni! – háborodtam fel. – Tudod, nálunk nem úgy megy, mint Hyuugáéknál, hogy megszületünk és rögtön villog a Sharinganunk! Nekünk kell hozzá valami ok, ami miatt felébred. Van akinek korábban, van akinek később. Így azonban nem mehetek be a füstbe, mert ha genjutsus, akkor elvesztem. Sharingan nélkül rám is hat.

– Akkor mi a rákot csinálunk? – tette csípőre kezeit Waki.

– Akkor kénytelenek vagyunk előre küldeni téged, Yamanaka – szólalt meg Naoki.

– Engem? – ijedt meg teljesen. – Oszt’ mit csinálok én ott?

– Felismered a genjutsut. A többit meg bízd csak rám és az Uchihára. Rendben? – nézett rá Naoki.

– Tőlem – vont vállat. – De nehogy engedjetek meghalni!

– Lebuktunk – motyogtam, majd a Hyuugára néztem.

– Te a Yamanaka mögött mész! Ha szólok, hogy érkezik a támadás és mondja, hogy nincs genjutsu, akkor védünk.

– Rendben… - motyogtam.

Ezután lassan elindultunk. Egyre beljebb és beljebb. Kellemetlen volt az egész helyzet. Vezetni akartam Őket, úgy gondoltam, ha azonnal elindulunk, akkor hamar megszerezzük a tekercset, de már rég halott lettem volna. Naoki megfontoltabb nálam, szóval egyelőre eldöntöttem, hogy engedem Őt vezetni. Majd egyszer, ha benő a fejem lágya, akkor átveszem tőle, addig pedig az Ő feladata megóvni bennünket. Vagy legalább addig, ameddig nem lesz Sharinganon.

Egyszer csak azt éreztem, hogy Naoki és Waki is megállnak. Mindketten a lombkoronát bámulták, mire én is felnéztem. Megérkeztünk. Ha belépünk, akkor azonnal aktiváljuk a füstbombákat, vagyis rögtön elvakulunk. Fel kellett arra készülnünk, hogy vagy kunaiokat kell kivédenünk, vagy genjutsut. Nagyot nyeltem és előhúztam a saját késem. Ott derült ki a legjobban, hogy milyen is a csapatmunka… ott dőlt el, hogy vagy megbukunk, vagy átmegyünk. Waki lépett egyet, mire Naoki is és végül én is. Együtt léptünk be azért, hogy együtt is lépjünk ki.

~O*O~

– Nem is volt meglepő számomra, hogy Hana átment! Az én kislányom hivatalosan is ninja – nevetett Tsume.

A kis patika nevetéstől és kiabálástól volt hangos, mint mindig, amikor Inuzuka Tsume belépett oda. Eimi mindig is mosolygott túlbuzgó barátnőjén, aki amikor csak tehette a gyerekeiről dicsekedett. Bár Ő maga öt csemetéje teljesítményét mesélhette volna, sosem tette. Nem volt az a fajta. Először az is zavarta, ha Tsume csinálta, de az évek során hozzászokott. Pontosan tudta, hogy Hana mikor kezdte az akadémiát, hogy mikor végzett, és mikor milyen eredménye lett. Arról is tudott, ha Kiba új szót tanult vagy újabb lépést tett meg. Egyszer már az is eszébe jutott, hogy lehet többet tud Tsume gyerekeiről, mint a sajátjairól… de mindig elvetette.

– Azért szeretném hozzátenni, hogy Nana is sokat segített abban, hogy átmenjenek a vizsgán – szólalt meg Tsume mellett egy szőke hajú, szemüveges nő.

– A te lányod maximum adott pár tanácsot az enyémnek. Hana egymaga csodálatos. Ugye Kiba? – pillantott le a kisfiúra, aki éppen az egyik akváriumot csodálta, amiben vízi gyógynövények voltak.

– Igen, Onee-san nagyon jó – fordult vissza anyukája felé. – De én megfogom Őt előzni!

– Nagyon magabiztos gyermeked van – mosolygott Mikoto Kibára.

– A tied elég csöndes – jegyezte meg Tsume.

– Sasuke nem egy beszédes típus – puszilta meg karján ülő csemetéjét. – De nem is baj az.

– Tényleg, Mikoto – nézett rá a szemüveges. – Az idősebb fiad megint küldetésen van?

– Bizony – felelte kissé szomorkásan a sötét hajú nő, miközben átvette Eimitől a kért gyógyszert. – Egy hétig távol lesz… de lassan már hozzászokom, hogy hetekre nélkülöznöm kell. Viszont nagyon büszke vagyok Itachira.

– Aniki a legjobb – mosolyodott el Sasuke.

– Bizony, Sasuke – kuncogott Mikoto. – Szívesen beszélgetnék még, de mennem kell. Még dolgom van.

Eimi csak integetet barátnőjének, majd elővette mozsarát és elkezdte benne nyomkodni a gyógynövényt. Közben csak kuncogott az egymással vitatkozó vendégein. Sosem tudtak megegyezni, hogy kinek a lánya a jobb. Ő maga soha nem szólt bele, elvégre mindenkinek a saját lánya a legjobb.

– Eimi, Hana azt mondta, hogy Kaori is idén végzett. Mennyi igaz ebből? – fordult a vörös hajú felé Tsume.

– Valóban igaz, Kaori is levizsgázott. Ő még csak egy fél órája kezdte meg a végső csapatmunka tesztet – felelte az alacsonyabb.

– Mit gondolsz? Hogy fog neki menni? – igazította meg a szemüvegét a szőke.

– Őszintén? Az én kislányom egy kiszámíthatatlan személy, szóval nem tudom – vont vállat Eimi.

– Ne kérdezz zagyvaságot Naoto! – intette le Tsume. – Egyértelmű, hogy a csapattól is függ.

– Yamanaka Waki és Hyuuga Naoki – válaszolta a vörös hajú, mielőtt kérdezhettek volna.

– A Yamanaka srác nem az az elkényeztetett idióta? – szűkítette össze a szemeit Tsume.

– De bizony – vette át a szót Naoto. – Szegényt mindennel elhalmozták, ajnározták, aztán megszületett Inoichi lánya és mindenki elfelejtette Wakit.

– Miért lett annyira elkényeztetve? – pillantott fel Eimi.

– A klánja legjobbjának tartották, mert már három évesen elsajátította a Shintenshin no Jutsut. Egy elkényeztetett kölyköt csináltak belőle – ingatta a fejét az Inuzuka.

– És Naokiról mit tudtuk? – kérdezte Eimi miközben átöntötte egy tégelybe az összeaprított növényt.

– Annyit, hogy Hyuuga. Az a klán nagyon be van zárkózva, rosszabbak, mint ti – pimaszkodott Tsume.

– Úgy vigyázz, hogy a te kenőcsöd készítem – mosolyodott el a vörös hajú.

– És mi a véleményed arról, hogy Kaori a ninjaság útjára lépett? – kérdezte Naoto.

Uchiha Eimi végtelen türelméről volt híres. Ha a hangját fel is emelte, azt is figyelmeztetés végett, de amikor csak lehetett, akkor halkan beszélt. Szigorú volt önmagával, a családjával és szinte mindenkivel szemben, akiket ismert. Sosem beszélt csúnyán és az is ritka volt, ha kezet emelt valakire. Az alacsony patikusnak ismerték, aki még csöndesen is kitudta osztani az oda belépőket.

– Hogy mit gondolok? – kérdezett vissza remegő kezekkel és vészjósló hanggal Eimi. – Azt, hogy szarabb életvitelt nem is választhatott volna!

Tsume és Naoto hátráltak egy picit, Kiba pedig anyja mögé rejtőzött. Úgy figyelték a lihegő nőt, aki a pultot takarította, a kezeiben összeroppant tégely után.